A száz esztendeje született színész- és rendezőlegenda tátongó űrt hagyott maga után, amikor 1979-ben meghalt. Csaknem félszázados pályafutása során a lehető legérdekesebb művészi feladatokkal találta magát szemben, olyanokkal, amelyekről színész legfeljebb csak álmodhat.
Várkonyi Zoltán centenáris jubileumának megemlékezői érdekesebbnél érdekesebb apró adalékokkal teszik teljesebbé az örökséget, melyet színházi emlékek, mozi- és tévéfilmek, rádiójátékok formájában hagyott hátra a legendás művész. Személyes hagyatékából és nyilatkozataiból is izgalmas böngészgetni való került fel a webre, amit végigolvasva közelebb kerülhetünk érdekes és nem mindennapi alakjához. Kivételes tehetsége társult azzal a tenni akarással és jóindulattal, amellyel fiatalabb kortársainak tucatját segítette a pályán elindulni, noha az ő pályája nem indult éppen könnyedén és a későbbiekben sem volt mindig sorsának alakulása tükörsima.

Jelentős színészgenerációhoz tartozott, ahhoz a nemzedékhez, melynek tagjai a magyar színházi- és filmkultúra legnagyszerűbb korszakának közreműködői voltak. Útja az iskolapadból hamar a Színiakadémiára majd a Nemzeti Színház társulatába vezetett, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Az akkor már filmekből is jól ismert színészre a Madách színház igazgatója csapott le és azonnal leszerződtette. A háborút, melynek legvégén már a Gestapo vadászott is rá, a Vígszínház pincéjében vészelte át. Az ostromot követően viszonylag fiatalon igazgatója is lett annak a színháznak, amelyet megszűnte után még hosszú ideig emlegetett a szakma és a színháztörténet. Ez volt a híres Művész Színház, amelynek színpadán Várkonyi estéről-estére csodálatos élményeket szerzett a rommá lőtt Budapest lakóinak. Ekkor fedezte fel és indította el pályáján Darvas Ivánt és Pécsi Sándort, akik már néhány évvel később a magyar színházi- és filmélet jelentős és meghatározó művészei lettek. Színházát 1949-ben bezáratta a hatalom, így Várkonyi saját színházából néhány évadra ismét a Nemzetibe kényszerült, amit persze nem bánt, hiszen fantasztikus együttesben játszhatott. 1962-ben a Vígszínházba szerződött, melynek akkor főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója lett.
Közben filmes pályafutása is jelentős állomásokhoz érkezett. Színészként emlékezetesek intrikus szerepei, melyekből az ötvenes filmjeiben nem volt éppen hiány. Ekkoriban kezdett el foglalkozni a filmrendezéssel is, amelyben számos hazai és nemzetközi sikert ért el. Leghíresebb, máig játszott krimifilmünket, a Foto Hábert is ő rendezte, melynek egyik kémfőnökét is eljátszotta. A főszerepet szintén egyik felfedezettje, az akkor művészetének és népszerűségének csúcsán álló Latinovits Zoltán alakította. Várkonyi nevét a magyar filmtörténetbe azonban kétségtelenül hatalmas, kétrészes, látványos, színes és szélesvásznú nemzeti történelmi filmeposzaival írta be. Jókai adaptációi jól példázzák szakmai hitvallását, mely szerint mindenkor egyforma tisztelettel és alázattal fordult a tehetség és a közönség irányába. Ez a mai művészetben szinte már nem is létező önzetlen ars poetica örök időkre emlékezetessé tette alakját munkatársai körében. Önmagával és a szakmájával szembeni szigorú igényességének emléke a Filmgyár udvarán álló jól sikerült bronz portréja, amely hosszú évtizedek óta fogadja a gyár kapuján belépő utódait.
A Hangosfilm a jeles ünnepen Várkonyi Zoltán előtt két, korai, de csak a közelmúltban előkerült filmjének részletével tiszteleg. Az első az Egyesült Államok magyarlakta vidékéről tért haza néhány évvel ezelőtt és a Titokzatos idegen címet viseli. Várkonyi az 1937-ben készült film felvételeikor még csak 25 éves volt, de a rendező máris kettős főszereppel ajándékozta meg. A bűnügyi cserkésztörténet (ebben a műfajban bizonyára ez az egyedüli alkotás) szerzője az egyik szereplő, Kürthy György volt, aki egy ikerpár hasonlósága és az ebből fakadó ipari kémkedés köré bonyolította forgatókönyvét. A film, melynek tempója és hangulata jól észrevehetően lassú és darabos, nagy feladat elé állította a fiatal színészt, aki a körülmények ellenére ügyesen birkózott meg feladatával.
Az 1938-as Varieté csillagai is bűnügyi história, melynek egyik szerelmi szálát Szeleczky Zita és Várkonyi bonyolítja. A kópia, melynek egyik fele pár éve a moszkvai állami játékfilmraktárból, másik része pedig egy müncheni magángyűjteményből került a magyar Filmarchívumba némiképp hiteles dokumentuma lehet egy híres 1944-es színdarabnak, melyet Szeleczky és Várkonyi játszottak. Manfred Rössner Első Anna és Harmadik Károly című kétszemélyes drámáját a Madách Színház mutatta be és a légiriadókkal tarkított háborús estéken is jelentős előadásszámot ért meg.
Az előadásról nem sok emlékünk maradt, csupán az itt látható fénykép, amely még a próbák idején készült, néhány szűkszavú kritika és a fenti videó, amely a magyar színháztörténet két nagyszerű alakjának egykorú játékát örökíti meg. Nem sok örökség egy állítólag sikeres előadásból, mégis valamit megtudhatunk belőle, hiszen még jól emlékszünk Várkonyi színházaira, és ha filmjeit megőrizzük és gyakran nézzük, őt magát sem felejthetjük el soha.

Eggerth után alig két héttel látta meg a napvilágot egy nagyváradi polgárcsaládban minden idők legnépszerűbb magyar könnyűzenei komponistája,
A rendkívüli képességekkel megáldott muzsikus félig-meddig művészcsaládból származott, hiszen
Élete során a könnyűzenei közízlés hatalmas változásokon ment keresztül. Nagy utat tett meg a tánczene a keringőtől a beatzenéig, s Fényes, sok kollégájával ellentétben, mindvégig képes volt szerzeményeiben pontosan követni a kor divatját. Öt évtizedet felölelő életműve legtökéletesebben talán slágereinek kronológiájával lenne leírható, hiszen az 1931-es Mayától kezdődően minden évben tucatjával születtek a remekművek a zongoráján. A Luxusvonattól a Táskarádióig több száz olyan szerzemény mutatja életpályájának és művészetének alakulását, amelyen generációk nőttek fel, s amelyek ha nem Magyarországon születnek, akkor Fényes nevét ma Cole Porteré mellett jegyzik.
Erre majdnem sor is került az ötvenes évek végén, amikor a világhírű Mario Lanzanak komoly tervei voltak Fényessel. Minden készen állt két zenés film és egy közös nagylemez megvalósításához, amikor jött a hír az énekes halálhírével. Az utazás elmaradt, a világhírnév kútba esett, amit a zeneszerző élete végig nem tudott megemészteni. Az akkor 47 éves komponista mégsem esett kétségbe, hiszen idehaza az egész ország szerette és becsülte, úgy is, mint a Fővárosi Operettszínház igazgatóját. Népszerűségét mutatja, hogy 1935-ben a Magyar Rádió tízéves jubileumára készített játékfilmben az intézmény karmestereként önmagát alakította. A "Halló Budapest!", melynek könnyűzenei betétszámait természetesen Fényes Szabolcs írta, értékes zenetörténeti kordokumentum is egyben.
Aztán amikor megkapta a jelzést (hiszen akkor még ismereretlen technika volt a playback), a Magyar Királyi Operaház és a Homocord hanglemezgyár országosan ünnepelt sztárja ma is irigylésre méltó rutinnal küld egy széles mosolyt közönsége felé - és belép: "Hol a Míszíszípííí ezüst árja zúg..."
A szerenád, amely nyilvánvalóan a film nyitó jelentének egyik bevezető része lehetett, eddig nem nagyon hiányzott az amúgy sem túlságosan sikeres film egyetlen, fennmaradt kópiájából. Aki látta, vagy ismeri A kék bálványt, tudhatja, hogy már az első képsorokban ott láthatjuk a főszereplőket, Jávor Pált és
És csak ezt követően ülnek le asztalukhoz, melynél a cselekmény érdemi része szép lassan kibontakozik.
Hogy ennek mi lehetett az oka, csak találgatni lehet, mégis az ilyenkor legkézenfekvőbb válasz az, hogy a mozikban agyonvetített kópián annyira megsérült és megcsonkult ez a tekercsvégi két filmrészlet, hogy a későbbi vetítések miatt nem volt érdemes, sőt, egyenesen zavaró volt a film részeként bennhagyni az ilyesmit - gondolták eleink.
A Magyar Rádió tízéves születésnapja alkalmából készült és sok neves művészünk zenés produkcióját megörökítő játékfilm éppen hiányossága miatt nem szerepelhet ma a televíziók műsoraiban. Ezért is néztük döbbenettel az 1980-as évek elején elégetett filmkópia most előkerült egyméteres főcímtöredékét, ez ugyanis nem szerepel abban a hétfelvonásos filmanyagban, amit ma biztonsági filmszalagon őriz a filmarchívum. Ha ezt a kópiát akkor tovább őrzik, ma nyilván teljessé tehetnénk ezt az érdekes és különleges filmvígjátékunkat is.

Raj Kapoor 1955-ös filmje a maga idejében olyan fontos volt az akkori idők egyetlen hazai filmterjesztő vállalata, a MOKÉP számára, hogy a kétrészes fekete-fehér drámának trükklaborban külön magyar főcímet készítettek. Ez azt jelentette, hogy a film eredeti főcíméhez hasonló, de az utolsó szóig magyar főcímet készítettek és azt vágták rá az összes kópiára. Hát ez ma már elképzelhetetlen!
Pedig a Vágy villamosa nem akármilyen film! És ami számunkra külön is érdekes: a főcím előtt, a néma részben olvasható a film eredeti cenzúraengedélyének másolata, amit már a némafilm idején is kötelező volt a filmek legelején feltüntetni. Íme:

A módszert nyilván az amerikaiak találták ki, de a szovjetek fejlesztették tökélyre. Itt például sima háttérben a feliratok emelkednek ki, nyilván gipszből vagy papírból készítették a főcímfeliratot, hogy a hatás még plasztikusabb legyen.








.jpg)
.jpg)
De nem csak ezt a kincset rejtette a tetemes filmhagyaték. Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásának kéttekercses filmje is bekerült a nemzeti gyűjteménybe, és néhány éve, a koronázási film teljessé tételekor sikerrel fel is használtuk a restauráláshoz. A magyar filmek azonban csak nagyon kis részét teszik ki a gyűjteménynek. Főleg amerikai filmeket találni a dobozokban, néha sokat ígérő technicolor Disney-filmek eredeti kópiáit, azonban többnyire viseltes állapotban.

Bevallom, a kép sok fejtörést okozott, mivel a rajta látható személyeknek csak egy töredékét sikerült beazonosítani. Szerettem volna az egyetlen még élő szereplőjéhez, .jpg)



Bánáss József századost, oly sok régi magyar film katonai szakértőjét sajnos még nem láttam más régi fényképen, így csak következtetni tudok, hogy a sok rangjelzés nélküli repülős egyenruha között az egyetlen szabad szemmel is jól látható százados ez az úr, tehát alighanem ő lehet az.




Sosem hittem volna, hogy mozijegykultúránk ezt a praktikus, ám nem túlságosan "tetszetős" külsejét még a háború előttről örökölte. Pedig így van! A dizájn apránkénti, de tendenciózus alakulása jól nyomon követhető azon a mintegy félszáz mozijegyen, amit a közelmúltban került elő.
A jegyek felhasználója és gyűjtője ismeretlen. Annyi bizonyos csupán, hogy a harmincas és negyvenes évek derekán volt fiatal és vélhetően hölgy volt az illető. Erre a jegyek hátulján található feljegyzésekből következtettünk, amelyek tanúsága szerint legtöbbször egy-egy barátnőjével nézte meg a premierfilmeket, melyeknek persze nem mulasztotta el címét is feljegyezni.
A címek láttán olykor bizony elérzékenyül a filmrégész, hiszen olyan filmekre szóltak a jegyek, amelyek elvesztek vagy megsemmisültek a háború során. De nem csak emiatt különösen értékes ez a jegygyűjtemény. Kultúrtörténeti jelentőségét az is emeli, hogy némelyike olyan moziba szól, amelynek ma már épülete sem áll. A Casino mozi is egyike ezeknek a szomorú sorsú filmszínházaknak. Az épület az Erzsébet híd pesti hídfőjénél az Eskü téren, valahol a híd alatti parkoló és a buszmegálló helyén állt a háború végéig, amikor bombatalálat következtében elpusztult. Elnevezése a közelben található
A közelmúltban újult meg a sokáig méltatlanul elhanyagolt Hungária szálló épülete a budapesti Dohány utcában. A szecesszió idején született épület egykor fürdő céljait szolgálta, ám vízellátásának nehézségei miatt 1921-ben úszócsarnokát mozivá alakították át és "Kamara" néven a Hirsch és Tsuk filmvállalat üzemeltette. Ez volt egyébként az első nyitható tetejű mozi Budapesten. A későbbiekben aztán a Kamara neve és funkciója megváltozott és az ötvenes években színházként üzemelt "Fővárosi Vígszínház", "Blaha Lujza Színpad", végül "Tarka Színpad" címen.
A mozik úgy látszik nem kerülik el a sorsukat: győz a konkurens színház. Így volt ez a Károly körúti Broadway esetében is, ami sok megpróbáltatás után végül ma a Belvárosi Színháznak ad otthont. A háború első évében nyílt meg itt, a Dohány és Wesselényi utca találkozásánál az a modern filmszínház, amely, mivel emeletnyi mélységben alakították ki nézőterét, a légitámadások alatt is zavartalanul tarthatta előadásait. A filmszínház névváltozatai plasztikusan mutatják a felette elszálló évtizedeket: 1938-tól "Broadway", a háború végén, a mozik névmagyarosítási hulláma alatt "Barlang", 1945 után "Ady", majd 1957-től, amikor a Filmarchívum kezelésébe került "Filmmúzeum" lett a neve. A rendszerváltozást követően visszakapta eredeti nevét, ám a régi sikereket és bevételt már nem volt képes megismételni, így rövid haláltusát követően, mint mozi végleg bezárt.
És most következzenek a mozik, amelyek még ma is állnak, sőt eredeti fényükben (vagy legalábbis hasonlóban) ma is eredeti rendeltetésüknek megfelelően pergetik a filmeket. Íme a már említett névmagyarosítási hullám egyik mozijába, a Décsibe szóló jegy azokból a napokból, amikor a fővárost már két napja körülzárta a Vörös Hadsereg. Budapest legszomorúbb napjaiból származik ez a mozijegy és bátran nevezhetjük történelmi dokumentumnak is, hiszen a nagykörúti, akkor éppen "Deák" nevű mozi eredeti tulajdonosa, a zsidó származású Décsi bácsi Tolnay Kláriék rekamiéjának ágyneműtartójában lakott. A mozi ma "Művész" néven ismert, egyike régi mozis emlékeinknek.
A Corvin-köz neve leginkább az 56-os forradalom idejéből ismert, pedig a területet és a közepén elhelyezkedő mozit nagy műgonddal tervezték és építették meg az Első világháború után. Eredeti belső terét gyönyörű fotók idézik meg, melyeket a BTM Kiscelli Múzeuma őriz. Mi csak 5 jegyet őrzünk fénykorából, melyek közül most bemutatjuk a legszebbet.
A Kossuth Lajos utcai Puskin látogatóit korabeli plakátok másolatai is emlékeztetik arra, hogy valamikor, a húszas évek végén ezt a gyönyörű, patinás filmszínházat "Forum Filmszínház"-ként ismerte a pesti közönség. A Kamarával, Décsivel és sok más mozival együtt egyik fontos premiermozija volt a fővárosnak és ma is egyik legszebb, legeredetibb és legfontosabb kulturális intézményünk. Két éve, a
Talán legpatinásabb és legrégibb mozink az
Főnix madárként támadt fel poraiból a közelmúltban egy szintén régi artmozink, a Vörösmarty, amely "Savoy" néven 1935-ben nyitotta meg 400 férőhelyes vetítőtermét. A tető itt is eltolható volt és a nézőtér közvetlenül a bérház zárt körfolyosós udvarára nyílt.
Ha megéri, az Erzsébet körúti Hunnia mozi is idekerült volna a sorba. Tavaly őszi bezárásának híre, reméljük tényleg csak ideiglenes, ezért bízva a mihamarábbi újranyitásban, bemutatjuk az egyik háború alatti előadására szóló jegyet.
Tesszük ezt azért is, mert a most előkerült gyűjteményben a Hunnia, azaz Zrínyi, azaz Olympia mozié a legkorábbi jegy. Ennek külön érdekessége, hogy a kemény kartonra nyomott jegy végében ragasztott reklám található, ami a későbbi korokra már nem volt jellemző. Ennek oka, hogy a látogató nem mozdult el helyéről az amúgy többrészes filmszínházi produkció ideje alatt, ezért csak addig volt szüksége jegyre, míg a helyét megtalálta. Ezzel szemben a korabeli színházjegyek szinte mindegyikén hirdetett valamilyen cég, hiszen az előadás hosszabb is volt és akkoriban két szünettel játszották az előadásokat.
Az újranyitásról végképp lemarad már a körúti Bástya mozi, aminek helyén ma önkormányzati iroda működik. Íme egy dokumentum a mozi "Palace"-korából. Évszám híján nem tudjuk sajnos, milyen előadásra szólhatott, lehetséges, hogy a mozi történetének abból az idejéből származik, amikor a helyiséget Lakner bácsi a gyermekszínháza számára bérelte és esténként az éppen szemközt lakó Ruttkai Évikének is tapsolhatott a közönség.
Utolsó megidézett mozink sincsen már az élők sorában. A "Capitol Filmpalota", melynek neve érdekes módon nem változott az évek alatt, alapvetően fából készült épületét az ötvenes években bontatták le tűzvédelmi okokból. A Keleti pályaudvar tőszomszédságában, a Thököly út torkolatában állt romantikus, kéttornyú épülete, amely még a némafilmek idején épült. Egy, a húszas évekbeli filmbemutatójának kottakiadványából tudjuk, hogy éjszaka pazarul kivilágították az épületet, ami még ezen az ötvenes években készült fényképen is viszonylagos épségben áll a pályaudvar indulási oldalán, nem sejtve közelgő pusztulását. (A felvétel a Fortepan archívum nagyszerű gyűjteményéből való.)
Íme, az egész gyűjtemény.