A száz esztendeje született színész- és rendezőlegenda tátongó űrt hagyott maga után, amikor 1979-ben meghalt. Csaknem félszázados pályafutása során a lehető legérdekesebb művészi feladatokkal találta magát szemben, olyanokkal, amelyekről színész legfeljebb csak álmodhat.
Várkonyi Zoltán centenáris jubileumának megemlékezői érdekesebbnél érdekesebb apró adalékokkal teszik teljesebbé az örökséget, melyet színházi emlékek, mozi- és tévéfilmek, rádiójátékok formájában hagyott hátra a legendás művész. Személyes hagyatékából és nyilatkozataiból is izgalmas böngészgetni való került fel a webre, amit végigolvasva közelebb kerülhetünk érdekes és nem mindennapi alakjához. Kivételes tehetsége társult azzal a tenni akarással és jóindulattal, amellyel fiatalabb kortársainak tucatját segítette a pályán elindulni, noha az ő pályája nem indult éppen könnyedén és a későbbiekben sem volt mindig sorsának alakulása tükörsima.
Jelentős színészgenerációhoz tartozott, ahhoz a nemzedékhez, melynek tagjai a magyar színházi- és filmkultúra legnagyszerűbb korszakának közreműködői voltak. Útja az iskolapadból hamar a Színiakadémiára majd a Nemzeti Színház társulatába vezetett, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Az akkor már filmekből is jól ismert színészre a Madách színház igazgatója csapott le és azonnal leszerződtette. A háborút, melynek legvégén már a Gestapo vadászott is rá, a Vígszínház pincéjében vészelte át. Az ostromot követően viszonylag fiatalon igazgatója is lett annak a színháznak, amelyet megszűnte után még hosszú ideig emlegetett a szakma és a színháztörténet. Ez volt a híres Művész Színház, amelynek színpadán Várkonyi estéről-estére csodálatos élményeket szerzett a rommá lőtt Budapest lakóinak. Ekkor fedezte fel és indította el pályáján Darvas Ivánt és Pécsi Sándort, akik már néhány évvel később a magyar színházi- és filmélet jelentős és meghatározó művészei lettek. Színházát 1949-ben bezáratta a hatalom, így Várkonyi saját színházából néhány évadra ismét a Nemzetibe kényszerült, amit persze nem bánt, hiszen fantasztikus együttesben játszhatott. 1962-ben a Vígszínházba szerződött, melynek akkor főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója lett.
Közben filmes pályafutása is jelentős állomásokhoz érkezett. Színészként emlékezetesek intrikus szerepei, melyekből az ötvenes filmjeiben nem volt éppen hiány. Ekkoriban kezdett el foglalkozni a filmrendezéssel is, amelyben számos hazai és nemzetközi sikert ért el. Leghíresebb, máig játszott krimifilmünket, a Foto Hábert is ő rendezte, melynek egyik kémfőnökét is eljátszotta. A főszerepet szintén egyik felfedezettje, az akkor művészetének és népszerűségének csúcsán álló Latinovits Zoltán alakította. Várkonyi nevét a magyar filmtörténetbe azonban kétségtelenül hatalmas, kétrészes, látványos, színes és szélesvásznú nemzeti történelmi filmeposzaival írta be. Jókai adaptációi jól példázzák szakmai hitvallását, mely szerint mindenkor egyforma tisztelettel és alázattal fordult a tehetség és a közönség irányába. Ez a mai művészetben szinte már nem is létező önzetlen ars poetica örök időkre emlékezetessé tette alakját munkatársai körében. Önmagával és a szakmájával szembeni szigorú igényességének emléke a Filmgyár udvarán álló jól sikerült bronz portréja, amely hosszú évtizedek óta fogadja a gyár kapuján belépő utódait.
A Hangosfilm a jeles ünnepen Várkonyi Zoltán előtt két, korai, de csak a közelmúltban előkerült filmjének részletével tiszteleg. Az első az Egyesült Államok magyarlakta vidékéről tért haza néhány évvel ezelőtt és a Titokzatos idegen címet viseli. Várkonyi az 1937-ben készült film felvételeikor még csak 25 éves volt, de a rendező máris kettős főszereppel ajándékozta meg. A bűnügyi cserkésztörténet (ebben a műfajban bizonyára ez az egyedüli alkotás) szerzője az egyik szereplő, Kürthy György volt, aki egy ikerpár hasonlósága és az ebből fakadó ipari kémkedés köré bonyolította forgatókönyvét. A film, melynek tempója és hangulata jól észrevehetően lassú és darabos, nagy feladat elé állította a fiatal színészt, aki a körülmények ellenére ügyesen birkózott meg feladatával.
Az 1938-as Varieté csillagai is bűnügyi história, melynek egyik szerelmi szálát Szeleczky Zita és Várkonyi bonyolítja. A kópia, melynek egyik fele pár éve a moszkvai állami játékfilmraktárból, másik része pedig egy müncheni magángyűjteményből került a magyar Filmarchívumba némiképp hiteles dokumentuma lehet egy híres 1944-es színdarabnak, melyet Szeleczky és Várkonyi játszottak. Manfred Rössner Első Anna és Harmadik Károly című kétszemélyes drámáját a Madách Színház mutatta be és a légiriadókkal tarkított háborús estéken is jelentős előadásszámot ért meg. 
Az előadásról nem sok emlékünk maradt, csupán az itt látható fénykép, amely még a próbák idején készült, néhány szűkszavú kritika és a fenti videó, amely a magyar színháztörténet két nagyszerű alakjának egykorú játékát örökíti meg. Nem sok örökség egy állítólag sikeres előadásból, mégis valamit megtudhatunk belőle, hiszen még jól emlékszünk Várkonyi színházaira, és ha filmjeit megőrizzük és gyakran nézzük, őt magát sem felejthetjük el soha.
