Van, létezik. Empirizmusra épülő világunkban persze egy ilyen kijelentés már önmagában viharos, de most olyasvalakiről mesélünk, aki az. Isten elhelyez, nevet ad, irányítja az utat, környezetet, hivatást ad (ezt nevezhetném Sorsnak, Gondviselésnek, véletlennek is, én a legrövidebbnek és a legjobbnak Isten nevét tartom). Egy olyan életutat rövidebben és egy olyan találkozást hosszabban mesélünk el ami az előbbi mondatnak empirikus tartalmat is ad. Nem egyedüli azok közül, akiket én szívesen neveznék Isten emberének, de élete és munkája rendkívül egyedi és értékes volt. Ez tökéletesen ismeretlen maradt az átlagember számára - mialatt munkájának eredményét milliók látták és élvezték az évtizedek alatt.
Az említett élet 1907. december 19-én kezdődött, amikor erdőbaktai Gottesmann Ernő huszárezredesnek és Manojlovic Paulinának megszületett második gyermeke, egy fiú aki ugyancsak az Ernő nevet kapta. Nagyobbik gyermekük, az akkor hétéves Geraldine azon a csodás helyen látta meg a napvilágot, amit akkor Lembergnek hívtak. Ha valaki most még egyszer végigízleli a neveket és máris valami ismerős érzés fogná el, az nem a véletlen műve. Az ifjabb Gottesmann Ernő nagybátyja erdőbaktai Baktay (eredetileg Gottesmann) Ervin, a rendkívüli és sokoldalú tudós és művész volt.
Első unokatestvére pedig Amrita Sérgil Dalma (angolosan Amrita Sher-Gil), a tragikusan fiatalon elhunyt festőnő, akinek India a modern festészet megteremtését köszönheti és így is tartja számon.
Gottesmann Ernő négy műegyetemi félév után a Magyar Általános Hitelbank idegennyelvű levelezője lett. 1938. márciusától a Magyar Film Irodában kezdett dolgozni és tehetségének, hivatásszeretetének köszönhetően nagyon gyorsan haladt előre. 1939. októberétől a játékfilmosztály előadója, 1941. januárjától ennek, valamint a Magyar Világhíradó főosztályának vezetője. Ez gyakorlatilag gyártásvezetői, produkciós menedzseri feladatokat jelentett. 1940-ben megnősül, felesége egy elvált asszony, O'Egan Viola lesz. O'Egan... Vihart kavaró név ez... és arra a helyre is mutat, amit akkor először hívtak Львов-nak.
1944-ig gyakorlatilag Gottesmann Ernő felügyeli a Magyar Film Iroda játékfilmgyártását, a neve viszonylag kevés filmen volt látható (ezek közül sem maradt fenn mind és nem is mindegyiket sikerült befejezni) de ő volt az az ember aki mindent a kezében tartott és szervezett.
Ez utóbbi filmnek az elveszett főcímét utólag, a nyolcvanas években pótolták - Gottesmann nevét nyilván tévedésből írták el.
Ez idő alatt természetesen megismerte a korabeli magyar film/színházművészet krémjét, olyanokat akiknek a munkássága nélkül a mai magyar filmművészet sem létezne, a színházi világ is sokkal szegényebb lenne.
Egy filmforgatáson Muráti Lilivel és valószínűleg Castiglione Henrikkel.
Valószínűleg a Cserebere című film forgatásán, 1940-ben Bordy Bellával, Szilassy Lászlóval és Cserépy László rendezővel. A fenti képek az Eiben István - az utolsó tekercs című dokumentumfilmből valók.
Ugyan a II. Világháború után sok kollégájához hasonlóan ő sem dolgozhat a filmgyártásban, 1950 körül mégis kiderül, hogy hogy munkáját, szaktudását az új rendszer sem nélkülözheti. Előbb "belopják" a filmgyárba, majd az enyhülés időszakában már legálisan is dolgozhat, noha neve soha többet nem jelenik meg filmfőcímen. A híradó főosztályon tevékenykedik, majd a nemzetközi osztályon lesz fordító. Az 1970-es években megy nyugdíjba, de kollégái sokszor felkeresik, hogy segítséget kérjenek tőle, vagy csak egyszerűen találkozzanak vele.
Gottesmann Ernő 1995-ben egy tévéinterjúban, 88 évesen.
Mudrák József Magyar Hangosfilm Lexikon 1931-1944 című könyvében én is közreműködtem. Így amikor 2003 egyik csodaszép napsütéses május délutánján megadatott a lehetőség, hogy meglátogathassam Mudrák József társaságában a 96 éves Gottesmann Ernőt, éreztem, hogy egy olyan találkozás részese leszek, amit nem fogok soha többet elfelejteni. A csodálatos lakásban, amely a huszadik század retteneteit gyakorlatilag karcolás nélkül vészelte át - és amelyből lakóinak, hasonló csodás szerencse folytán, soha nem kellett kényszerrel kiköltöznie - a bejegyzésünkben eddig említett összes ember alkotása és szellemi lenyomata jelen volt. Amrita Sérgil képei mellett érdekes színfoltnak hatott az idősebb Gottesmann Ernő egyenruhás festménye, aki a családi hagyomány szerint fontos szereplője volt az 1916-os romániai hadjáratnak.
A korát meghazudtolóan mozogó idős úr lekötelező szívélyességgel fogadott bennünket. Már az első pillanatban kisugárzásának hatása alá kerültem. Megittuk a keleti módra elkészített kávét, és elkezdődött a beszélgetés - pontosabban szólva, egy csodálatos igaz mesét hallottunk tőle. Elképesztő volt látni és érezni, hogy munkájának minden részletére pontosan emlékszik, hatvan év távlatából hallottunk pontos, a szó szoros értelmében pengő- és fillérértékre lebontott információkat egyes filmek büdzséjéről - micsoda lelkiismeretességgel kellett vajon ezt akkor csinálni, hogy hosszú évtizedek után is emlékezhessen rá! Számtalan apró részletet, műhelytitkot hallottunk, mindezt olyan megfogalmazásban, hogy ha szó szerint leírtuk volna, akár azonnal mehetett volna minden a nyomdába. Utánozhatatlan humorral, hihetetlenül elegánsan tudta elmesélni a disszonáns történeteket is.
Soha nem felejtem el a most következő jelenetet, mindmáig élesen van minden előttem. Az első magyar dokumentum-, korabeli szóval kultúrfilmeket rendező nőről, Simonyi Liáról beszélgetve eljutottunk A tojás című rövidfilmhez.
"Ez a film nagyon nehéz munka volt - mesélte. Végig kellett kísérnünk a tojás fejlődésének minden egyes mozzanatát, és ez nagyon hosszú ideig tartott. Probléma volt a fészekben forgatás, de természetesen a laboratóriumi körülmények között sem haladt gyorsabban a munka. Mindent fel kellett vegyünk, de tudtuk, hogy az is nehéz feladat lesz, hogy hogyan fogjuk összevágni úgy a filmet, hogy az az előírt időt ne haladja meg. Ez még csak az első magyar rövidebb kultúrfilmek egyike volt, elég kevés tapasztalattal rendelkeztünk.
A bemutató napján persze eléggé idegesek voltunk, telt házas moziban vetítették a filmet. A legutolsó jelenetet volt a legnehezebb összeállítani, ebben a kiscsibe széttöri a tojást és előbújik. Micsoda megkönnyebbülés volt nekünk, amikor a mozi közönsége ennél a jelenetnél felállt, és megtapsolta a kiscsibét!"
Az utolsó mondatainál az idős ember arca elkezdett pirosodni, áttüzesedni, szeméből pedig boldog és meghatott könnyek kezdtek el peregni. Számtalanszor visszagondolok erre a jelenetre és mindig rájövök, hogy mennyi mindent lehet ebből az egyszerű történetből tanulni. Érzem a lelkesedést, a munka, a tanulás, a felelősség örömét benne. Ez a kis egyszerű epizódja ennek a májusi délutánnak pontosan megmagyarázza, miért keresték fel számtalanszor idősek és fiatalok.
A délután zárszava sem volt mindennapi. Elmesélte, hogy miként tartja fenn frissességét 96 évesen is: "Igyekszem mindennap megnézni egy operát a Mezzo-n. Ezeket általában feliratozzák franciául, én meg mindig ellenőrzöm, hogy pontosan egyezik-e a francia felirat az olasz ének szövegével."
Amikor kiléptünk a lakásából, én pontosan éreztem, hogy szívem szerint azonnal visszafordulnék, és hallgatnám még sokáig a magyar filmgyártás igaz meséjét. De a lelkiismeret és az udvariasság szava erős, így természetesen örömmel fogadtuk felajánlását, hogy meglátogathatjuk még, de tudat alatt éreztem, hogy egyedi alkalomnak voltam részese. Tamásnak is be kellett illesztenie a sebbe az ujját - és csak egyszer tehette meg. Ez a találkozás rendkívül megerősítette a hitemet számtalan dologban. Isten embere - aki ezt már nevében is hordozta - életének igaz meséjéből, így, rövidített formában is sok-sok pozitív energiát nyerhetünk.
Gottesmann Ernő 2004. december 20-án hunyt el. Bizonyos, hogy megőrizte frissességét, mert az újsághír szerint is "tragikus hirtelenséggel" távozott el 97. születésnapja után egy nappal.