A száz esztendeje született színész- és rendezőlegenda tátongó űrt hagyott maga után, amikor 1979-ben meghalt. Csaknem félszázados pályafutása során a lehető legérdekesebb művészi feladatokkal találta magát szemben, olyanokkal, amelyekről színész legfeljebb csak álmodhat.

Várkonyi Zoltán centenáris jubileumának megemlékezői érdekesebbnél érdekesebb apró adalékokkal teszik teljesebbé az örökséget, melyet színházi emlékek, mozi- és tévéfilmek, rádiójátékok formájában hagyott hátra a legendás művész. Személyes hagyatékából és nyilatkozataiból is izgalmas böngészgetni való került fel a webre, amit végigolvasva közelebb kerülhetünk érdekes és nem mindennapi alakjához. Kivételes tehetsége társult azzal a tenni akarással és jóindulattal, amellyel fiatalabb kortársainak tucatját segítette a pályán elindulni, noha az ő pályája nem indult éppen könnyedén és a későbbiekben sem volt mindig sorsának alakulása tükörsima.

Jelentős színészgenerációhoz tartozott, ahhoz a nemzedékhez, melynek tagjai a magyar színházi- és filmkultúra legnagyszerűbb korszakának közreműködői voltak. Útja az iskolapadból hamar a Színiakadémiára majd a Nemzeti Színház társulatába vezetett, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Az akkor már filmekből is jól ismert színészre a Madách színház igazgatója csapott le és azonnal leszerződtette. A háborút, melynek legvégén már a Gestapo vadászott is rá, a Vígszínház pincéjében vészelte át. Az ostromot követően viszonylag fiatalon igazgatója is lett annak a színháznak, amelyet megszűnte után még hosszú ideig emlegetett a szakma és a színháztörténet. Ez volt a híres Művész Színház, amelynek színpadán Várkonyi estéről-estére csodálatos élményeket szerzett a rommá lőtt Budapest lakóinak. Ekkor fedezte fel és indította el pályáján Darvas Ivánt és Pécsi Sándort, akik már néhány évvel később a magyar színházi- és filmélet jelentős és meghatározó művészei lettek. Színházát 1949-ben bezáratta a hatalom, így Várkonyi saját színházából néhány évadra ismét a Nemzetibe kényszerült, amit persze nem bánt, hiszen fantasztikus együttesben játszhatott. 1962-ben a Vígszínházba szerződött, melynek akkor főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója lett.

Közben filmes pályafutása is jelentős állomásokhoz érkezett. Színészként emlékezetesek intrikus szerepei, melyekből az ötvenes filmjeiben nem volt éppen hiány. Ekkoriban kezdett el foglalkozni a filmrendezéssel is, amelyben számos hazai és nemzetközi sikert ért el. Leghíresebb, máig játszott krimifilmünket, a Foto Hábert is ő rendezte, melynek egyik kémfőnökét is eljátszotta. A főszerepet szintén egyik felfedezettje, az akkor művészetének és népszerűségének csúcsán álló Latinovits Zoltán alakította. Várkonyi nevét a magyar filmtörténetbe azonban kétségtelenül hatalmas, kétrészes, látványos, színes és szélesvásznú nemzeti történelmi filmeposzaival írta be. Jókai adaptációi jól példázzák szakmai hitvallását, mely szerint mindenkor egyforma tisztelettel és alázattal fordult a tehetség és a közönség irányába. Ez a mai művészetben szinte már nem is létező önzetlen ars poetica örök időkre emlékezetessé tette alakját munkatársai körében. Önmagával és a szakmájával szembeni szigorú igényességének emléke a Filmgyár udvarán álló jól sikerült bronz portréja, amely hosszú évtizedek óta fogadja a gyár kapuján belépő utódait.

A Hangosfilm a jeles ünnepen Várkonyi Zoltán előtt két, korai, de csak a közelmúltban  előkerült filmjének részletével tiszteleg. Az első az Egyesült Államok magyarlakta vidékéről tért haza néhány évvel ezelőtt és a Titokzatos idegen címet viseli. Várkonyi az 1937-ben készült film felvételeikor még csak 25 éves volt, de a rendező máris kettős főszereppel ajándékozta meg. A bűnügyi cserkésztörténet (ebben a műfajban bizonyára ez az egyedüli alkotás) szerzője az egyik szereplő, Kürthy György volt, aki egy ikerpár hasonlósága és az ebből fakadó ipari kémkedés köré bonyolította forgatókönyvét. A film, melynek tempója és hangulata jól észrevehetően lassú és darabos, nagy feladat elé állította a fiatal színészt, aki a körülmények ellenére ügyesen birkózott meg feladatával.

Az 1938-as Varieté csillagai is bűnügyi história, melynek egyik szerelmi szálát Szeleczky Zita és Várkonyi bonyolítja. A kópia, melynek egyik fele pár éve a moszkvai állami játékfilmraktárból, másik része pedig egy müncheni magángyűjteményből került a magyar Filmarchívumba némiképp hiteles dokumentuma lehet egy híres 1944-es színdarabnak, melyet Szeleczky és Várkonyi játszottak. Manfred Rössner Első Anna és Harmadik Károly című kétszemélyes drámáját a Madách Színház mutatta be és a légiriadókkal tarkított háborús estéken is jelentős előadásszámot ért meg. Az előadásról nem sok emlékünk maradt, csupán az itt látható fénykép, amely még a próbák idején készült, néhány szűkszavú kritika és a fenti videó, amely a magyar színháztörténet két nagyszerű alakjának egykorú játékát örökíti meg. Nem sok örökség egy állítólag sikeres előadásból, mégis valamit megtudhatunk belőle, hiszen még jól emlékszünk Várkonyi színházaira, és ha filmjeit megőrizzük és gyakran nézzük, őt magát sem felejthetjük el soha.

Lehetett valami rendkívüli az 1912-es év levegőjében, mert sorra születtek kultúrtörténetünk legtehetségesebb alakjai: Örkény, Macskássy, Alfonzó, Ottlik, Várkonyi, Hegedüs Géza és a napokban századik születésnapját ünneplő Eggerth Márta, akit a világ minden tájáról jókívánságokkal halmoztak el rajongói. Eggerth után alig két héttel látta meg a napvilágot egy nagyváradi polgárcsaládban minden idők legnépszerűbb magyar könnyűzenei komponistája, Fényes Szabolcs, akinek jubileumáról idehaza jóformán csak az Operettszínház emlékezett meg egy bensőséges műsorral és az előterében rendezett kiállítással. Szülővárosában, az erdélyi Nagyváradon viszont utcát neveztek el róla, és az egykori családi ház falán emléktáblát avattak a centenárium alkalmából.

A rendkívüli képességekkel megáldott muzsikus félig-meddig művészcsaládból származott, hiszen mérnök édesapján kívül alig tíz évvel idősebb nagynénje is (igaz, gyermekszínészként) a zene és színpad világában szerzett babérokat. A családi lista nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg még egy híres Fényesről, az unokatestvér Alízról, aki a negyvenes évek első felében csinált idehaza viszonylag gyors filmkarriert.
Fényes Szabolcs olyan korszakban cseperedett fel, amelyet szövevényesen font körbe az akkor világszerte elterjedő jazzmuzsika és amelyben a rádió és a revüműfaj együttesen törték meg az addig egyeduralkodónak számító operettszínpadok offenbachi gyökereken nyugvó ízlésvilágát. Köztudomású, hogy gimnazistaként írta első operettjét, a Mayát, melyet sok más nagy sikerű és emlékezetes színpadi munkája követett. Száznál is több műhöz, filmhez írt kísérőzenéinek kottakiadása mintegy 700 önálló szerzeményre rúg.

Élete során a könnyűzenei közízlés hatalmas változásokon ment keresztül. Nagy utat tett meg a tánczene a keringőtől a beatzenéig, s Fényes, sok kollégájával ellentétben, mindvégig képes volt szerzeményeiben pontosan követni a kor divatját. Öt évtizedet felölelő életműve legtökéletesebben talán slágereinek kronológiájával lenne leírható, hiszen az 1931-es Mayától kezdődően minden évben tucatjával születtek a remekművek a zongoráján. A Luxusvonattól a Táskarádióig több száz olyan szerzemény mutatja életpályájának és művészetének alakulását, amelyen generációk nőttek fel, s amelyek ha nem Magyarországon születnek, akkor Fényes nevét ma Cole Porteré mellett jegyzik.  Erre majdnem sor is került az ötvenes évek végén, amikor a világhírű Mario Lanzanak komoly tervei voltak Fényessel. Minden készen állt két zenés film és egy közös nagylemez megvalósításához, amikor jött a hír az énekes halálhírével. Az utazás elmaradt, a világhírnév kútba esett, amit a zeneszerző élete végig nem tudott megemészteni. Az akkor 47 éves komponista mégsem esett kétségbe, hiszen idehaza az egész ország szerette és becsülte, úgy is, mint a Fővárosi Operettszínház igazgatóját. Népszerűségét mutatja, hogy 1935-ben a Magyar Rádió tízéves jubileumára készített játékfilmben az intézmény karmestereként önmagát alakította. A "Halló Budapest!", melynek könnyűzenei betétszámait természetesen Fényes Szabolcs írta, értékes zenetörténeti kordokumentum is egyben.

Noha magát a teljes filmet csaknem hetven éve nem látta senki, a fennmaradt 40 percnyi töredék mégis fontos dokumentum, hiszen olyan zeneművészek játéka látható benne, mint Dohnányi Ernő, Svéd Sándor, Hubay Jenő, vagy a következő jelenetben zongorakísérőként felbukkanó Fényes Szabolcs.

A filmarchívum polcain böngészve még egy érdekes korai filmfelvételre bukkanunk, amire még a nyolcvanas években maga a zeneszerző hívta fel a történészek figyelmét. Munkatársával, Nemlaha György szerkesztővel gyakran voltak vendégei a Budakeszi úti vágószobáknak, ahol egy portréműsor kedvéért végignézték Fényes Szabolcs összes filmjének kópiáját. Az 1941-es Európa nem válaszol című Radványi Géza drámáról van szó, amely a háború kitörésének idején egy óceánjáró fedélzetén játszódik. A hajózenekar zongoristájaként látható a háttérben az alig harmincéves Fényes Szabolcs, akinek hangulatfestő híres groove-jai közül is megszólal egy a rövid jelenetben.

A film drámai hangulata nemsokára a valóságban is mindennapossá vált. A német megszállás és a nyilaskorszak nehéz napjaiban Fényes Szabolcs, mint a Nagymező utcai Operettszínház igazgatója bátran és emberségesen viselkedett. Tucatjával mentette meg kollégái életét a színház zegzugos pincerendszerében. Egy visszaemlékezés szerint egy alkalommal stílszerűen vágta ki magát a razziázó ostobácska keretlegény előtt, amikor színészeit így mutatta be: íme a Csárdáskirálynő, Luxemburg grófja, a Gerolsteini nagyhercegnő... A zavarodott fiatalember állítólag még bocsánatot is kért, amiért megzavarta a mágnás arisztokráciát.

Fényes Szabolcsról még ma is számos anekdota, vidám történet kering művészberkekben. Kedves, mindig vidám, szeretni való úriember volt, aki sosem kérkedett kivételes tehetségével. Nem csak körbevette, de őszinte szeretettel segítette is fiatal zenészkollégáit, akik közül nem egyet gyorsan slágerré lett szerzeményével bocsátott szárnyra. Valójában ő maga is élete végéig fiatal maradt, erről tanúskodnak késői szerzeményei, melyeket felidézve hihetetlennek tűnik, hogy ez az örökifjú, mindig optimista zeneszerző ma lenne 100 éves!

Hónapok óta tartó archívumi filmrégészkedésünk látványos eredménye, hogy a különböző magángyűjtői filmhagyatékok közt most megtaláltuk az első magyar hangosfilm nyitószámát, amelynek létezéséről eddig nem is volt tudomásunk!

Őszintén szólva, nem nagy durranás, mégis jelentős lelet, hiszen mégiscsak az első, amely 1931-ben, néhány hónappal az örökzöld Hyppolit előtt készült ugyanabban a műteremben. Angyal László zeneszerző és Harmath Imre szövegíró azóta többszörösen feledésbe merült dala mégis tartogat a filmrégész számára érdekességeket. Például azt az alig észrevehető gesztust, ahogyan az énekes, Fekete Pál aggodalommal figyeli a kamera mellett, a díszletek szélén dirigáló karmestert, aki nyilván a belépést inti majd a híres tenoristának.

Aztán amikor megkapta a jelzést (hiszen akkor még ismereretlen technika volt a playback), a Magyar Királyi Operaház és a Homocord hanglemezgyár országosan ünnepelt sztárja ma is irigylésre méltó rutinnal küld egy széles mosolyt közönsége felé - és belép: "Hol a Míszíszípííí ezüst árja zúg..."

Több rendbeli gyakorlatlanságról árulkodik ez az első hangosfilmfelvétel, hiszen nem csak a szövegíró nem vette figyelembe a helyes szótagolást, de a vágó sem volt tisztában azzal, hogyan kell a felvett anyagot feltűnő jelek nélkül tálalnia. De éppen ez a megható ebben a most előkerült dalbetétben, amelyet nyilván valamikor réges-régen egy zeneszerető kéz ollózott ki a film mozikban már lefutott kópiájából, hogy aztán beillessze a maga szórakoztatására összeállított filmdal-gyűjteményébe, amiben most megtaláltuk. Ennek köszönhetően került aztán a tekercs a Filmarchívumba és lett most már közkinccsé. A szerenád, amely nyilvánvalóan a film nyitó jelentének egyik bevezető része lehetett, eddig nem nagyon hiányzott az amúgy sem túlságosan sikeres film egyetlen, fennmaradt kópiájából. Aki látta, vagy ismeri A kék bálványt, tudhatja, hogy már az első képsorokban ott láthatjuk a főszereplőket, Jávor Pált és Gózon Gyulát, amint az amerikai miliőben játszódó történet lokáljában egy asztalnál ülnek és beszélgetnek. Igazi "in medias res" kezdésnek gondolhatták eddig közvetlenül a főcím után látva a jelenetet, pedig a forgatókönyv szerint nyilván nem így kezdődött a film. És valóban: váratlanul libben a függöny (élő hátteres utcai bejáratot nyilván költségesebb lett volna építeni a díszletbe) és belép Lóránt György báró és hűséges inasa Péter, mégpedig pontosan úgy, ahogyan az akkori amerikai némafilmeken látták: flegmán, zsebre vágott kézzel, füstölgő cigarettával a szájuk sarkában.

És csak ezt követően ülnek le asztalukhoz, melynél a cselekmény érdemi része szép lassan kibontakozik.

A több, mint nyolcvan év után  váratlanul előkerült filmrészlet nem lényeges, de mégis méltó helyet foglal el a magyar filmtörténetben, hiszen az volt az első abban a sorban, amelyben olyan nagyszerű művészeink örökítették meg tehetségüket, mint Kabos Gyula, Fényes Szabolcs, vagy Karády Katalin.

A legnagyobb magyar nevettető születésének 125. évfordulóján bukkantunk rá elveszett dalbetét-töredékére a Filmarchívum raktárában. A sok kincset rejtő nemzeti filmgyűjteményben megtalálható ugyan az 1936-os Nászút féláron egy csaknem teljes kópiája, ezt a dalbetétet azonban alighanem kivágták valamikor még az archívum létrejötte előtti időkben.

Hogy ennek mi lehetett az oka, csak találgatni lehet, mégis az ilyenkor legkézenfekvőbb válasz az, hogy a mozikban agyonvetített kópián annyira megsérült és megcsonkult ez a tekercsvégi két filmrészlet, hogy a későbbi vetítések miatt nem volt érdemes, sőt, egyenesen zavaró volt a film részeként bennhagyni az ilyesmit - gondolták eleink.

Nem kell csodálkozni ezen, hiszen a háború utáni időkben a Horthy-korszak magyar játékfilmjeit (kevés kivétellel) úgyszólván semmibe vették, és a hivatalos kultúrpolitika egy ideig még kifejezetten utazott is a megsemmisítésükre. A helyzet sajnos még az állami filmarchívum 1957-es megalakulása után sem sokban változott; sokáig csak szigorú rostán keresztül engedték ezeket a filmeket a közönség elé, szakszerű és lelkiismeretes felújításukra nem sok figyelmet és pénzt fordítottak. Nem is lenne ezzel különösebb baj, hiszen a világon mindenütt így bántak a hangosfilmkorszak első évtizedeinek fennmaradt alkotásaival. De a tűzveszélyes nitrókópiákat az átmásolás után a legtöbb esetben sajnos azonnal meg is semmisítették. Nem akartak bajlódni vele tovább, nem hittek az eljövendő korok filmfelújítási technológiájának fejlődésében, vagy egyszerűen gyűlölték ezeket az alkotásokat? - ma már nehéz erre is választ adni. Annyi bizonyos csupán, hogy a 150-200 kópia elégetésével helyrehozhatatlan károkat okoztak éppen azok, akiknek feladatuk lett volna a nemzeti filmvagyon megőrzése és szakszerű gondozása.

Akik megvették a Hyppolit, a lakáj digitálisan felújított változatának DVD kiadását,vagy értesültek a nagyszabású restaurátori munkáról, azok tudják, hogy milyen fontos az eredeti filmanyagokat őrizni és védeni, hiszen a legjobb minőségű eredmény csak az eredeti anyagok digitalizálásakor alkalmazott analóg technológiákkal érhető el. Az ilyesmire már a másolatok sajnos nem alkalmasak, hiszen valamennyi korábbi filmhibát lefényképezett információként hordoznak magukban tovább.

Azonban mielőtt valaki azt gondolná, hogy nem is olyan nagy baj ez, hiszen végtére is minden elégetett filmből őriznek egy biztonsági filmmásolatot, eláruljuk, hogy ez sajnos tévedés. A gondatlanságot és szakmaiatlanságot leleplező bizonyítékra éppen a közelmúltban bukkantunk rá a filmarchívum nitrofilmraktárában. Valamiféle dokumentációs céllal félretett archívumi gyűjtemény lehetett az a sok kis egyméteres filmfoszlány, amelyre hajdani kollégáink a kiselejtezett filmek címét és raktári számát írták rá csupán, és őrizték tovább, nem tudni kinek, milyen céllal. Így találtuk meg Kabos Gyula egy másik, csonkán fennmaradt vígjátékának, az 1935-ben forgatott Halló Budapestnek eredeti főcímtöredékét, amit bizony nagy kár volt megsemmisíteni!

A Magyar Rádió tízéves születésnapja alkalmából készült és sok neves művészünk zenés produkcióját megörökítő játékfilm éppen hiányossága miatt nem szerepelhet ma a televíziók műsoraiban. Ezért is néztük döbbenettel az 1980-as évek elején elégetett filmkópia most előkerült egyméteres főcímtöredékét, ez ugyanis nem szerepel abban a hétfelvonásos filmanyagban, amit ma biztonsági filmszalagon őriz a filmarchívum. Ha ezt a kópiát akkor tovább őrzik, ma nyilván teljessé tehetnénk ezt az érdekes és különleges filmvígjátékunkat is.

A napokban pedig, éppen Kabos Gyula születésének 125. évfordulóján, újabb meghökkentő leletre bukkantunk, igaz nem az archívum, hanem egy magángyűjtemény tekercsei között. A biztonsági anyagra kopírozott filmszalagon két olyan kis részlet látható a Nászút féláron-ból, amely az archívum példányából hiányzik, vagy csak töredékesen van meg. A teljes dalbetét talán örökre elveszett, de ez a most előkerült 58 másodpercnyi ismeretlen filmrészlet mindenképpen méltó tisztelgés egy ilyen nagyszerű művész, most már bizonyítottan halhatatlan emléke előtt.

Nyilván valami filmgyári kukából kerülhetett előbb egy magán filmgyűjtőhöz, onnan a Filmarchívumba Sándor Pál 1969 nyarán forgatott filmjének munkakópiája. Egészen pontosan annak is csak egy 8-9 perces tekercse, amely a látszat ellenére érdekes információk őrzője.

A szabadkígyósi Wenckheim-kastélyban és parkjában forgatott Szeressétek Ódor Emíliát! igazán szép munka, sok látványos beállítással, pazar jelmezekkel és olyan nagyszerű színészekkel a főbb szerepekben, mint Sulyok Mária, Bulla Elma és Törőcsik Mari. Nem csoda, ha a stáb és a rendező mindig nosztalgiával és szeretettel emlékszik vissza a több héten át tartó produkcióra.

A most előkerült filmtekercs nem sokat tesz hozzá a film háttértörténetéhez, legfeljebb a filmgyártás akkori technikai kulisszái mögé enged némi bepillantást. A 300 méternyi filmtekercs különlegessége ugyanis az, hogy a képanyag mellett (amely egyébként tökéletesen megegyezik a készre vágott alkotáséval) egy olyan hanganyag hallható, amely a felvétel pillanatában készült és nem a kozmetikázott, hónapokkal később készített utószinkron. Még a kamera zúgása is jól hallható a felvételen, aminek oka, hogy valószínűleg nem használták a felvételekkor a zajvédő dobozt, ami nyilván alaposan megnehezítette volna Zsombolyai operatőr dolgát a sok felvételi helyszínen. A fenti képen sem látunk az állványon ilyen "sound-blimp"-et, ami nyilván bumfordi méretei miatt kapta nevét a léghajóról. A hatás kedvéért be is mutatunk egyet, ráadásul éppen a Zsombolyai által is használt Arriflex gyári kofferét.

A hang annyira eredeti, úgynevezett "vezérhang", hogy még a felvétel végét jelző "Ennyi!" kiáltás is jól behallatszik itt-ott. Néhol pedig teljesen néma a filmszalag, hiszen nyilván ehhez a munkakópiához eredetileg tartozott egy perforált szélű magnószalag is, ami a képpel összefűzve biztosította a tökéletes szinkront. Ez ugyan nem került elő, de ami megmaradt a kép melletti fényhangsávban, elegendő ahhoz, hogy ízelítőt kapjunk egy hatvanas évekbeli filmforgatás körülményeiről. Az eredeti változattal összenézve a most előkerült tekercset, valóban több mint érdekes, ahogy a főszereplő Szabó Ildikó és diáktársa megpróbálják túlharsogni a dobozhangú barokk playbacket. 

A kép mellé odavarázsolt hangcsík csak segítségére lehet azoknak, aki behatóbb tanulmányozás alá kívánják vonni a filmrészlet hanganyagát. És ha kedvük támad belehallgatni a végleges változatba is, annak sincs akadálya, de a 2. perctől tegyék! És ha rám hallgatnak: kikeresik a megfelelő szinkronpontot, mert egyszerre indított playerekkel a legérdekesebb!

Ugye már önök is régen olvasták a címben szereplő feliratot moziban? Bevallom, megdobbant a szívem, amikor nemrégiben újból találkoztam a 420-as urak című indiai filmmel, melynek kópiája ezzel a nosztalgikus, mondhatni otthonos felirattal kezdődik. Gyorsan el is határoztam, hogy az élményt megosztom önökkel.

Raj Kapoor 1955-ös filmje a maga idejében olyan fontos volt az akkori idők egyetlen hazai filmterjesztő vállalata, a MOKÉP számára, hogy a kétrészes fekete-fehér drámának trükklaborban külön magyar főcímet készítettek. Ez azt jelentette, hogy a film eredeti főcíméhez hasonló, de az utolsó szóig magyar főcímet készítettek és azt vágták rá az összes kópiára. Hát ez ma már elképzelhetetlen!

Ha egy film eredeti főcíme túlságosan "bonyolult" volt, azaz a feliratok alatt az élőszereplős cselekmény már futott, vagy animált módon tették egyedivé az alkotók a főcímüket, a magyar változat többnyire leegyszerűsített formában, benyomóklisékkel került az eredeti filmszalagra. Ugyanez vonatkozott csaknem minden esetben a nem szinkronizált filmekre is, hiszen azoknak magyarítását feliratokkal oldották meg. És micsoda feliratokkal! Az emulziót a laborban felpuhították és fehér kesztyűs kezek egy hatalmas Singer varrógép-szerű zakatoló gép gyomrában cserélgetve a SIM-kártya nagyságú nyomókliséket, valójában kimarták az emulziót a betűk alakjában. Ez a módszer persze néha nem a legtökéletesebben sikerült és például a Nyolc és félben reménytelenné tették Mastroianni fehér ingén a fehér betűk elolvasását. A mai lézeres technológia mellett már nehéz elképzelni a hatást, de bizonyára az is furcsa lehet a mai szemlélő számára, hogy az elhangzó szövegeknek csak a tömörített összegzését közölték a magyar változatban. Már közepes nyelvtudással is könnyen leleplezhetők a filmfordítók, mint ahogyan ennél a klasszikusnál is árulkodó a fordítás összecsapottsága.

Pedig a Vágy villamosa nem akármilyen film! És ami számunkra külön is érdekes: a főcím előtt, a néma részben olvasható a film eredeti cenzúraengedélyének másolata, amit már a némafilm idején is kötelező volt a filmek legelején feltüntetni. Íme:

Azonban a legegyszerűbb főcímmagyarítások között is akadnak szép munkák. Íme az Örök visszatérés 1943-as főcíme, melynek nem csak egyedileg rajzolt betűtípusa, hanem súrlófénnyel bevilágított raszteres háttere is figyelemre méltó.

 Ez a fekete-fehér filmen különlegesen szép hatású háttér egyébként nagy divat volt a háború utáni években. Gyakran variálták a domború rasztereket ún. "zúzmarás" festéssel. A lényeg mindig a lapos világításban volt, ami a mintázatot kiemelte és a felirat egészének sejtelmes, izgalmas hatást kölcsönzött. 

A módszert nyilván az amerikaiak találták ki, de a szovjetek fejlesztették tökélyre. Itt például sima háttérben a feliratok emelkednek ki, nyilván gipszből vagy papírból készítették a főcímfeliratot, hogy a hatás még plasztikusabb legyen.

Ugyanezt a hatást próbálta elérni az 1944-ben készült Várj reám című szovjet film főcíme is, a fény azonban itt nem valódi: amerikai retussal készült. A "zs" betűn tanyázó légy viszont nagyon is valódi, ha mozgásban néznénk a főcímet, nem is egyet látnánk a betűkön ugrálni!

Ide kívánkozik a GOSZFILMOFOND, a Szovjetunió állami játékfilmraktárának, a világ egyik legnagyobb filmarchívumának logója is, mely nélkül még nem hagyta el kópia az intézmény kapuját.

Ennek háttere is grafikai fénysávokkal készült, viszont nagyon hatásosan. Még mai szemmel is különleges és izgalmas. A következő főcímtábla is ritkaság: egy 1940-es norvég filmdráma Magyarországon készült főcímének részlete plasztikus fontokkal és egyedileg festett márványos háttérrel.

A Második Világháború előtti években egyébként már igen magas igényekkel készültek idehaza a filmfeliratok. Tudjuk, hogy Karinthy Frigyes is fordított külföldi filmeket, azaz képközti feliratokat a némafilm idején, de az már nem köztudott, hogy Kalmár László, a Halálos tavasz rendezője is filmfeliratok rajzolásával kereste a kenyerét a húszas években. Hogy ki rajzolhatta a The Song of Bernadette című 1943-as film főcímét, azt viszont mi sem tudjuk, de hogy komolyan vette a munkáját, az a filmet bevezető inzertből kiderül.

Ellenpéldánk is van, igaz nem magyar, hanem vélhetőleg csehszlovák vagy német kéz munkája. Voltaképp egy furcsaságról van szó: egy 1934-es amerikai western kétnyelvű főcíméről, amire "ráadásként" benyomták a magyar változatot is. A Viva Villa! sikerén ez nyilván mit sem változtatott, bizonyára rongyosra játszották volna a kópiát akkor is, ha egyáltalán nincsen rajta semmi felirat.

Közvetlenül a háború utáni évek valamelyikében készült Hitchcock háború alatti krimijének magyar főcíme, amely egyedileg rajzolt betűtípusával valódi izgalmat ígér.

Hogy milyen lehetett az akkori fordítás, elképzelhető az egyik főcímtábla kissé bikfa megfogalmazásából, ahol a vágó, mint "film szerkesztő", a hangmérnök pedig "hang irányítóként" van feltüntetve.

Végére hagytuk a koalíciós évek egyik legnagyobb amerikai filmsikerét, amely idehaza érthetetlen módon a Valakit megöltek címet kapta. A háború utolsó évében készült film címadó dala pillanatok alatt sláger lett idehaza. Nem minden ok nélkül! 

A gyönyörűen fotografált film főcíméhez, noha nem volt szinkronizált film, így szövegeit benyomták, megpróbáltak különleges főcímszót készíteni. Ez sikerült is! Ilyen klisével tényleg ritkán találkozik a filmrégész.

Ezúttal az 1938 nyarán forgatott "Azúrexpress" című vígjáték váratlanul előkerült stábfotója örvendeztette meg a Hangosfilm.hu szerkesztőségét. A film, amelynek részletes szereposztását még nem láthatják honlapunkon, gyakran tűnik fel a tévécsatornák műsorán. A Hunnia Filmgyár 74 évvel ezelőtti szuperprodukciója sajnos nem a legjobb minőségben maradt fenn: eredeti kameranegatívja elveszett a világháború alatt, ami ma látható, egy mozikban agyonjátszott kópia tükörképe.

Éppen ezért számít nagy szenzációnak a most előkerült werkfotó, amit itt be is mutatunk és mindjárt el is áruljuk, ki mindenkit ismertünk meg a - nyilván forgatás utolsó napján készült stábfotón.

Balról jobbra haladva: Lázár István hangmérnök, aki Eiben István operatőr vállát fogja. Mellettük az egyik főszerepet alakító Tolnay Klári, akinek ez volt egyik első filmsikere. Mellette az idős hölgy Gazdy Aranka, mögötte a még idősebb Vendrey Ferenc, azaz Vendrey Tata, akinek az azóta szőrén-szálán elveszett Tata-filmjei nyitják meg valahol a száz év előtti régmúltban a magyar filmtörténetet. Előtte, homlokára tolt szemüveggel a rendező, Balogh Béla áll, akinek filmes karrierje szintén még a némafilmek idejébe nyúlik vissza. Nem mellékesen ő volt Szepes Mária írónő szeretett nevelőapja. Balogh a most előkerült képen kedélyesen cseveg felfedezettjével, Szeleczky Zitával, a vidám párbeszédet pedig a háttérből Köpeczi-Boócz Lajos, a régi magyar filmek nagyszerű jellemszínésze figyelme kíséri. Akibe Szeleczky belekarol, az nem más, mint a pályakezdő Fónay Márta, aki nem sokkal azelőtt cserélte fel a Magyar Rádiónál folytatott adminisztrátori munkáját a színészi pályával. Mögötte áll a "portomingói hős", Ujváry Lajos, ő mellette pedig szemüvegben a Halálos tavasz későbbi rendezője, Kalmár László, aki ebben a produkcióban a rendező egyik asszisztense volt. Csípőre tett kézzel, dinamónadrágban (júliusban volt a forgatás) egy másik későbbi híres filmrendezőnk, Farkas Zoltán, aki ennek és a általában harmincas évek legtöbb produkciójának legügyesebb vágója volt. A mögötte álló szmokingos úr szintén pályakezdő: Básti Lajos, akinek néhány hónapja ünnepelte a színházi világ százéves jubileumát.

Kakukktojás a kép jobb szélén, előtérben álló idősebb úr, akit mi Székely Sándor gyártásvezetőnek tippelünk, nem csak a kora (ekkor volt 53 éves), de valahogyan magabiztos tartása miatt is. Reméljük, hogy akad most is egy "Judy81", aki ezt a talányt segít megfejteni!

(Judy81 bravúros ügyességgel fejtette meg egy korábbi stábfotónk ismeretlen szereplőjének, Náday Ilonának kilétét. Köszönet érte!)

Update! Valaki időközben leszedte tőlünk és kiszínezte a képet. Hát nem is tudom... Nekem az eredeti jobban tetszik.

Ha az ávó tudomást szerzett volna filmgyűjteményéről, biztosan a Sztálin út 60-ban köt ki. De valószínűleg a családján kívül senki sem tudta róla, hogy megszállott filmgyűjtő. Száznál is több, robbanásveszélyes filmjét kőbányai lakásában tárolta bádogdobozokban, és míg más a meccsre járt, ő rollnizója fölé görnyedve ragasztgatta a kiselejtezett filmdarabkákat. Hogy ki is volt ő valójában, talán sosem fogjuk megtudni. Mindössze egy név és egy lakcím maradt utána, no meg a rengeteg filmtekercs, amit halála után örökösei szállítottak a Filmarchívumba.

Sok ilyen történet maradt fenn a filmgyűjtők többé-kevésbé hiteles történetírásában. Persze jó néhány ezek közül -állítólag- nem végződött így, különösebb bonyodalmak nélkül. A filmrégész sajgó szívvel hallgatja a legendákat, amelyek arról szólnak, hogy az egykori haditudósító hogyan semmisítette meg fényképnegatívjait, a fronton vágott hanglemezeket és a ruháskosárnyi filmtekercset, melyeket a jobb időt várva igyekezett megmenteni az utókor számára. Érdemes lenne megtúrni ez ügyben az állambiztonsági levéltárat, biztosan sok szaftos beszámoló született a zúgvetítésekről, amelyeken - nyilvánvaló módon - olyan filmeké volt a főszerep, amelyeket a gyűjtőnek valamilyen úton-módon sikerült megszereznie, megőriznie. És ezek a filmek bizony nagyon sok esetben háború alatti vagy előtti filmhíradók, sőt, olykor a náci Die Deutsche Wochenschau-ok voltak. De mit volt mit tenni, az emberek tévé híján azt nézték, amit csak lehetett. És higgye el bárki, nem érdekelte őket a politikai mondanivaló: lenyűgözte őket, hogy a szobafalon, lepedőn izeg-mozog a világ, hogy a mozi ott van, a saját lakásukban! Nem állítanám ezt ilyen biztosan, ha a nyolcvanas években, a gyerekkoromban nem éltem volna át magam is ezt az élményt.

Valószínűleg ugyanúgy moziztam én is kézi tekerős kis pléhmasinámmal, mint a kőbányai bácsi: némán, hang nélkül vetítettem mindent, amihez hozzájutottam. Suli után még a város másik felére is átbandukoltam, ha megtudtam, hogy egy MÉH-telepen selejtfilm várja sorsát az udvaron. Estig túrtam a filmhegyeket, aztán még éjjel a fürdőszoba falára varázsoltam mindazt, amit addig csak kis kockákban láttam. Szó, ami szó, nem voltam valami válogatós. A kőbányai filmgyűjteményt elnézve én is olyan nagy lelkesedéssel ragasztottam egymás után mindazt, ami a kezem ügyébe került, mint ismeretlen elődöm. Íme egy kis ízelítő a megszámlálhatatlan filmhíradó-összeállításból. A hang összevisszaságán jól érzékelhető, hogy egyedül a kép volt fontos vetítője számára, vagyis szinte biztos, hogy a filmeket tulajdonosa némán, hang nélkül pergette közönségének. 

A házilag fabrikált filmhíradóba még néma muszterek is bekerültek, ami így, hangos változatban nézve az összeállítás "Fradi-kolbász" jellegét erősíti. Figyelemre méltók a majd minden tekercsben megtalálható feliratok, amit a film-archivátorok szaknyelven "inzerteknek" szoktak nevezni. Ezek az egyébként negatív állású feliratok egyéni dekorációs készségről árulkodnak, és arról a nem mellékes tényről, hogy az illetőnek lehetett valamilyen 35 mm-es kamerája és lehetősége is arra, hogy a leforgatott feliratokat elő is hívja.

Sőt, még arra is képes volt (2-3 évtizeddel a némafilmkorszak után), hogy a feliratokat virazsirozza, vagyis anilines fürdőben megszínezze. Íme:

A megszámlálhatatlanul sok, nyilván összeragasztásra félretett néhány centis filmfecni között azért találni érdekes leleteket. Íme egy arasznyi filmdarab, ami egy talán örökre megsemmisült magyar filmhíradó egyedüli túlélője. Az 1935 júliusában készült 596-os számú Magyar Világhíradóról van szó, amelynek semmilyen filmanyaga, még eredeti írásos forrásai sem maradtak fenn. Kivonatos tartalma egy korabeli újságban olvasható, onnan volt beazonosítható, hogy ez a kis filmdarab, a híresemény első képkockájával nem lehet más, mint a híradó harmadik riportja.

De nem csak ezt a kincset rejtette a tetemes filmhagyaték. Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásának kéttekercses filmje is bekerült a nemzeti gyűjteménybe, és néhány éve, a koronázási film teljessé tételekor sikerrel fel is használtuk a restauráláshoz. A magyar filmek azonban csak nagyon kis részét teszik ki a gyűjteménynek. Főleg amerikai filmeket találni a dobozokban, néha sokat ígérő technicolor Disney-filmek eredeti kópiáit, azonban többnyire viseltes állapotban.

Szintén érdekes és talán értékes is az a Zoro és Huru filmtöredék, amelynek háromperces színezett darabjára talán rátalálnak majd a külhoni filmrégészek és beazonosítják. Felirata nem maradt fenn ugyanis. A minden bizonnyal a húszas évek derekán készült filmek ez csak egy úgynevezett tranzit kópiája, melyen a feliratok pontos helyét zsírceruzás utasításokkal, felvillanó kriksz-krakszokkal jelölték. A jobb szeműek talán észreveszik ezeket.

Szintén érdekes némafilmlelet egy 1927-es Rio de Janeirót bemutató négytekercses dokumentumfilm utolsó felvonása, amely az Országos Mozgóképbíráló Bizottság jelentése szerint 1927-ben a Pedagógiai Filmgyár gondozásában nyert magyar feliratokat és került közönség elé. Valamennyi közt talán mégis a legviccesebb az a korai hangosfilm, ami minden bizonnyal egy amerikai gengszterparódia lehet. Érdemes megnézni abból a szempontból is, hogy a némafilmkultúrából a hangosra éppen átszokó közönség csak milyen csekély mértékben igényelte a filmfeliratokat. Az elhangzó szövegeknek csak kis százaléka jelenik meg a képek alatt, az is többnyire az elmondott szöveg tömörített lényege.

E kis ízelítőből is látható, hogy a lelkes filmgyűjtői szemlélet nem válogatott az összeragasztásra kínálkozó filmdarabok között. A tetemes náci filmhíradó és amerikai rajzfilm mellett szép számmal találunk némafilm-töredékeket és olyan forgatási musztert is, amelynek egy-egy kockája is érdekes kordokumentum lehet.

Ezeknek a filmtörténeti korszakoknak egyre kevesebb szemtanúja él már. Sajnos nem tudjuk, hogyan, miként peregtek ezek a filmek a kőbányai zártkörű családi moziban, mint ahogyan azt sem tudjuk, ki lehetett civilben a filmesünk. A régi nagy filmgyűjtők közül egy lett híres csupán, egy óbudai kéményseprő, akinek féltve őrzött tekercsei jelentették valamikor az akkor megalakult filmarchívum ősfilm-gyűjteményét. Weiser bácsinak állítólag sokkal több filmje volt az ostrom előtt, de féltette a lakásában tartani és kátránypapíros óvóhelyet épített számukra a bérház udvarán. Mikor bepakolta a gyűjteményt, egy bomba, mintha csak tudta volna, hol teheti a legnagyobb kárt: telibe trafálta a filmbunkert. Az utolsó kockáig elégett minden némafilmje, csak az a néhány tekercs maradt meg, ami éppen a lakásban volt. Weiser bácsi állítólag napokig nem jött fel a pincéből. Sírt.

Az 1931-től a háború végéig készült mintegy 350 magyar játékfilmünk jó része szerencsére megmaradt vagy az évek során előkerült egy kópiája, és ma többé-kevésbé nézhető állapotban őrizzük a filmarchívumban. A kevés kivétel közé tartozik az 1939-ben forgatott és még ugyanaz év decemberében bemutatott Szárnyas dandár című és Zúgnak a szirénák alcímű háborús filmdrámánk, amely teljes megsemmisülését nyilvánvalóan témaválasztásának és tartalmának köszönhette.

Ha meg is volna, a Viharbrigád, az Egy gép nem tért vissza, a Magyar sasok és az Üzenet a Volga-partról című, egyébként teljes hosszában fennmarad magyar filmekkel együtt, nyilván nem sűrűn szerepelne a régi filmeket bemutató tévécsatornák műsorán. Az ok nem csak a politikai beállítottságában keresendő, hanem a meglepően gyenge történetében is, melynek szülőatyja Evva Ernő főhadnagy volt. Vázlatos elképzelése, vagy szinopszisa nyilván olyan gyenge lehetett, hogy azon már Békeffy István gyakorlott keze sem tudott sokat segíteni a forgatókönyv megírásakor. Ráadásul ezt a kezet, ami olyan klasszikusokat segített világra, mint a Régi nyár vagy a Mágnás Miska, még az is megkötötte, hogy a produkciós költségek nagy részét a miniszterelnökség finanszírozta.

A német filmgyártás hírhedt produkciói, a Lützow-sasok, a Stukák, a GPU és a Jud Süss mintájára idehaza is meghonosított háborús filmek sorát talán éppen ez a film nyitotta, melynek első forgatási napja augusztus 16-án volt a veszprémi repülőtéren. A munkák jó része külsőben zajlott, mivel a történet vadászrepülőink mindennapjaiba engedett betekintést és a cselekményt számos légitámadás és légi csata tarkította. A felvételek a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnökségének irányítása és ellenőrzése mellett készültek, s az ügy komolyságát jelzi, hogy a földi felvételeken három, a légi jeleneteken pedig egy operatőr dolgozott. De itt még nincs vége! Az elveszett filmfőcím helyett a korabeli sajtó tudósít arról, hogy a felvételek további közreműködői voltak "a m. kir. légierők alakulatai, a m. kir. légvédelmi tüzéralakulatok, a m. kir. államrendőrség, a Budapesti Önkéntes Mentőegyesület, Budapest Székesfőváros Tűzoltósága és Budapest Székesfőváros üzemei".

Amikor 1939. december 1-én az Urániában díszelőadás keretében bemutatták a Szárnyas dandárt, nyilván színvonalasan elkészített, de mégis gyenge magyar filmet láthatott a nagy számban megjelent egyenruhás közönség. A díszvendég az Első Világháború egyik hőse, József királyi herceg volt, akinek érkezését és a filmet bevezető beszéd néhány gondolatát a filmhíradó is rögzítette.

Az elveszett repülősfilmről mindezidáig csekélyke fogalmat alkothattunk csupán. Ismert volt az alkotók névjegyzéke, a film cselekménye, melynek kivonatos változatát itt el is olvashatják a 7. oldalon, de ezen kívül jóformán semmi egyéb. Fogalmaink nem bővültek jelentősen most sem, amikor a közelmúltban váratlanul előkerült a film stábfotója, amit általában az utolsó forgatási napon, műteremben vagy külsőben szoktak elkészíteni, azok részvételével, akik az adott jelenet szereplői voltak. A képet már ismerhettük korábbról, pontosabban annak egy gyengébb, újságban megjelent változatát. Íme itt az eredeti.

Bevallom, a kép sok fejtörést okozott, mivel a rajta látható személyeknek csak egy töredékét sikerült beazonosítani. Szerettem volna az egyetlen még élő szereplőjéhez, Hidvéghy Valériához eljuttatni a képet, de a művésznő akkor már nagyon beteg volt, így nem segíthetett. Nyáron bekövetkezett halála után végképp magamra maradtam a megfejtéssel, így most megosztom mindenkivel, hátha együtt sikerül több személy kilétére is fényt deríteni. A rejtvény megfejtéséhez, mintegy mellékletként megmutatom a kép sajtóban megjelent változatát, melyből immár a képaláírás ér a legtöbbet. Vagy mégsem? Ugyanis már a bemutatási irányt jelző "jobbról-balra" sem stimmel, ha valaki jobban megnézi.

Egyet azonban biztosra vehetünk: a szövegben jelzett személyek jelen vannak a képen. Már ez is nagy segítség! Közülük sikerült is megtalálni...

Hidvéghy Valériát,                         Vértess Lajost,                               Greguss Zoltánt,  

Apáthy Imrét,                                Mihályffy Bélát,                             az egyik főszereplőt, Rajnay Gábort,

a stáb tagjai közül pedig                   ...és az egyik operatőrt,
a hangmérnököt, Lázár Istvánt...       Makay Árpádot.

Bánáss József századost, oly sok régi magyar film katonai szakértőjét sajnos még nem láttam más régi fényképen, így csak következtetni tudok, hogy a sok rangjelzés nélküli repülős egyenruha között az egyetlen szabad szemmel is jól látható százados ez az úr, tehát alighanem ő lehet az.

Erről az emberről viszont csak annyit lehet tudni, hogy díszletmunkás volt, sok werkfotón szerepel, sőt még egy filmben játszik is. A Göre Gábor visszatér című vígjátékban a filmgyári jelenetben látható. Itt is csapóval a kezében áll, fáradtan, az éjszakai felvételek végeztével.

A stábból még valakit sikerült felismerni. Olyasvalakit, aki a magyar filmtörténet egyik kulcsfigurája volt a film születésének idején. Bécsi Józsefről van szó, aki azzal írta be nevét a magyar filmtörténetbe, hogy ő volt az első magyar filmoperatőr. A Velence kávéház pincére volt eredetileg, és a tulajdonos, Ungerleider Mór figyelt fel arra, hogy a fiú milyen szép tempóban, egyenletesen darálja a kávét. Meg is bízta a kávéház újdonságának, a filmvetítőgépnek kezelésével, ami nagyjából vég nélküli kurblizásból állt. Később, amikor elhatározta, hogy a műsort, vagyis a filmeket is ő maga állítja elő, nem volt kérdéses, hogy kit állít majd a kamera mögé.

Az ekkor már idős operatőr azonosításban sokat segített ugyan a film egyik újságban fennmaradt főcíme, de leginkább ez az 1915-ben készült fénykép bizonyította az azonosságot.  Az akkor 55 éves Bécsi egyik utolsó filmje volt a Szárnyas dandár. Ezt megelőzően, főleg a némafilmes hőskorban több tucat játékfilmünk felvételeit készítette.

Akármilyen hihetetlen, az akkor 26 éves Szécsi Ferenc is túl volt már legnagyobb filmsikerein. Kiérdemesült gyermekszínészként tartotta számon a filmszakma, akit már csak itt-ott bíztak meg kisebb epizódszerepekkel. A némafilm idején Szécsi Ferkó is a legfoglalkoztatottabb sztárok közé tartozott, s mint a világ összes gyerekszínésze, ő is tizenévesen vonulhatott nyugdíjba.

Szerencsére elég sok némafilmje fennmaradt, legutóbb a Pál utcai fiúk 1924-ben készült változatára találtak rá Szerbiában. A leghíresebb mégis talán a Megfagyott gyermek című dráma volt, melyben az övé volt az abszolút főszerep.

Az 1939-ben forgatott 2370 méteres Szárnyas dandár, avagy Zúgnak a szirénák film rendezőjét, Csepreghy Jenőt sajnos nem sikerült beazonosítani a tablóképen. Talán a jóképű, szemüveges fehér inges fiatalember lehet, már csak azért is, mert mintha rendezői székben ülne...

Róla egyébként sem lehet sokat megtudni. 1937 és 1940 között hat filmet rendezett idehaza, közülük ez az egyetlen, ami elveszett. Egy filmje töredékként marad fenn (Magyar feltámadás), két vígjátéka pedig a közelmúltban került elő külföldről (Pénz beszél, Családi pótlék). A Szárnyas dandár bemutatója után Lisszabonba ment, majd onnan áthajózott az Egyesült Államokba és soha többé nem hallatott magáról. Egyesek tudni vélik, hogy 1952-ben John Sepridge néven ő vágta Orson Welles Othello-filmjét, de ez legalább annyira bizonytalan, minthogy ennek az elveszett repülősfilmnek egy kópiája valaha is előkerül.

Isten tudja mi visz rá valakit arra, hogy megőrizze a mozijegyét?! Nekem például sosem jutott eszembe, jóllehet, amikor még sokat jártam moziba, olyan egyformák voltak a jegyek, hogy elég volt egyet eltenni belőle.

Sosem hittem volna, hogy mozijegykultúránk ezt a praktikus, ám nem túlságosan "tetszetős" külsejét még a háború előttről örökölte. Pedig így van! A dizájn apránkénti, de tendenciózus alakulása jól nyomon követhető azon a mintegy félszáz mozijegyen, amit a közelmúltban került elő.

A jegyek felhasználója és gyűjtője ismeretlen. Annyi bizonyos csupán, hogy a harmincas és negyvenes évek derekán volt fiatal és vélhetően hölgy volt az illető. Erre a jegyek hátulján található feljegyzésekből következtettünk, amelyek tanúsága szerint legtöbbször egy-egy barátnőjével nézte meg a premierfilmeket, melyeknek persze nem mulasztotta el címét is feljegyezni.

A címek láttán olykor bizony elérzékenyül a filmrégész, hiszen olyan filmekre szóltak a jegyek, amelyek elvesztek vagy megsemmisültek a háború során. De nem csak emiatt különösen értékes ez a jegygyűjtemény. Kultúrtörténeti jelentőségét az is emeli, hogy némelyike olyan moziba szól, amelynek ma már épülete sem áll. A Casino mozi is egyike ezeknek a szomorú sorsú filmszínházaknak. Az épület az Erzsébet híd pesti hídfőjénél az Eskü téren, valahol a híd alatti parkoló és a buszmegálló helyén állt a háború végéig, amikor bombatalálat következtében elpusztult. Elnevezése a közelben található Magyar Királyi Tiszti Kaszinó épületére utal.

A közelmúltban újult meg a sokáig méltatlanul elhanyagolt Hungária szálló épülete a budapesti Dohány utcában. A szecesszió idején született épület egykor fürdő céljait szolgálta, ám vízellátásának nehézségei miatt 1921-ben úszócsarnokát mozivá alakították át és "Kamara" néven a Hirsch és Tsuk filmvállalat üzemeltette. Ez volt egyébként az első nyitható tetejű mozi Budapesten. A későbbiekben aztán a Kamara neve és funkciója megváltozott és az ötvenes években színházként üzemelt "Fővárosi Vígszínház", "Blaha Lujza Színpad", végül "Tarka Színpad" címen.

A mozik úgy látszik nem kerülik el a sorsukat: győz a konkurens színház. Így volt ez a Károly körúti Broadway esetében is, ami sok megpróbáltatás után végül ma a Belvárosi Színháznak ad otthont. A háború első évében nyílt meg itt, a Dohány és Wesselényi utca találkozásánál az a modern filmszínház, amely, mivel emeletnyi mélységben alakították ki nézőterét, a légitámadások alatt is zavartalanul tarthatta előadásait. A filmszínház névváltozatai plasztikusan mutatják a felette elszálló évtizedeket: 1938-tól "Broadway", a háború végén, a mozik névmagyarosítási hulláma alatt "Barlang", 1945 után "Ady", majd 1957-től, amikor a Filmarchívum kezelésébe került "Filmmúzeum" lett a neve. A rendszerváltozást követően visszakapta eredeti nevét, ám a régi sikereket és bevételt már nem volt képes megismételni, így rövid haláltusát követően, mint mozi végleg bezárt.

És most következzenek a mozik, amelyek még ma is állnak, sőt eredeti fényükben (vagy legalábbis hasonlóban) ma is eredeti rendeltetésüknek megfelelően pergetik a filmeket. Íme a már említett névmagyarosítási hullám egyik mozijába, a Décsibe szóló jegy azokból a napokból, amikor a fővárost már két napja körülzárta a Vörös Hadsereg. Budapest legszomorúbb napjaiból származik ez a mozijegy és bátran nevezhetjük történelmi dokumentumnak is, hiszen a nagykörúti, akkor éppen "Deák" nevű mozi eredeti tulajdonosa, a zsidó származású Décsi bácsi Tolnay Kláriék rekamiéjának ágyneműtartójában lakott. A mozi ma "Művész" néven ismert, egyike régi mozis emlékeinknek.

A Corvin-köz neve leginkább az 56-os forradalom idejéből ismert, pedig a területet és a közepén elhelyezkedő mozit nagy műgonddal tervezték és építették meg az Első világháború után. Eredeti belső terét gyönyörű fotók idézik meg, melyeket a BTM Kiscelli Múzeuma őriz. Mi csak 5 jegyet őrzünk fénykorából, melyek közül most bemutatjuk a legszebbet.

A Kossuth Lajos utcai Puskin látogatóit korabeli plakátok másolatai is emlékeztetik arra, hogy valamikor, a húszas évek végén ezt a gyönyörű, patinás filmszínházat "Forum Filmszínház"-ként ismerte a pesti közönség. A Kamarával, Décsivel és sok más mozival együtt egyik fontos premiermozija volt a fővárosnak és ma is egyik legszebb, legeredetibb és legfontosabb kulturális intézményünk. Két éve, a "Hyppolit, a lakáj" digitálisan restaurált változatának bemutatójakor itt mesélte el a film 98 éves főszereplője, Fenyvessy Éva, hogy 1931-ben ebben a moziban volt az eredeti változat premierje, sőt korábban szereplőválogatása is, amelyen akkor őt a főszerepre szerződtették.

Talán legpatinásabb és legrégibb mozink az Uránia, hiszen épületének tetőteraszán készítették az első magyar fikciósnak nevezhető filmet, "A táncz"-ot 1901-ben. A mór ízlésben, eredetileg nem filmvetítés céljára épült mozi a gazdasági válság idején a német UFA vállalat kezelésébe került, ezért a kis logó a jegy sarkában.

Főnix madárként támadt fel poraiból a közelmúltban egy szintén régi artmozink, a Vörösmarty, amely "Savoy" néven 1935-ben nyitotta meg 400 férőhelyes vetítőtermét. A tető itt is eltolható volt és a nézőtér közvetlenül a bérház zárt körfolyosós udvarára nyílt.

Ha megéri, az Erzsébet körúti Hunnia mozi is idekerült volna a sorba. Tavaly őszi bezárásának híre, reméljük tényleg csak ideiglenes, ezért bízva a mihamarábbi újranyitásban, bemutatjuk az egyik háború alatti előadására szóló jegyet.

Tesszük ezt azért is, mert a most előkerült gyűjteményben a Hunnia, azaz Zrínyi, azaz Olympia mozié a legkorábbi jegy. Ennek külön érdekessége, hogy a kemény kartonra nyomott jegy végében ragasztott reklám található, ami a későbbi korokra már nem volt jellemző. Ennek oka, hogy a látogató nem mozdult el helyéről az amúgy többrészes filmszínházi produkció ideje alatt, ezért csak addig volt szüksége jegyre, míg a helyét megtalálta. Ezzel szemben a korabeli színházjegyek szinte mindegyikén hirdetett valamilyen cég, hiszen az előadás hosszabb is volt és akkoriban két szünettel játszották az előadásokat.

Az újranyitásról végképp lemarad már a körúti Bástya mozi, aminek helyén ma önkormányzati iroda működik. Íme egy dokumentum a mozi "Palace"-korából. Évszám híján nem tudjuk sajnos, milyen előadásra szólhatott, lehetséges, hogy a mozi történetének abból az idejéből származik, amikor a helyiséget Lakner bácsi a gyermekszínháza számára bérelte és esténként az éppen szemközt lakó Ruttkai Évikének is tapsolhatott a közönség.

Utolsó megidézett mozink sincsen már az élők sorában. A "Capitol Filmpalota", melynek neve érdekes módon nem változott az évek alatt, alapvetően fából készült épületét az ötvenes években bontatták le tűzvédelmi okokból. A Keleti pályaudvar tőszomszédságában, a Thököly út torkolatában állt romantikus, kéttornyú épülete, amely még a némafilmek idején épült. Egy, a húszas évekbeli filmbemutatójának kottakiadványából tudjuk, hogy éjszaka pazarul kivilágították az épületet, ami még ezen az ötvenes években készült fényképen is viszonylagos épségben áll a pályaudvar indulási oldalán, nem sejtve közelgő pusztulását. (A felvétel a Fortepan archívum nagyszerű gyűjteményéből való.)

Íme, az egész gyűjtemény.