Tegnap a Facebookon megígértük, hogy egy mostanában kiposztolt remek amerikai képsorozat kapcsán megvizsgáljuk, hogy 100 évvel ezelőtt mi volt a helyzet a budapesti mozikban, azaz hogyan fogyasztották a magyarok az frissen megszületett vizuális médiát. Elhatároztuk, hogy a Hangosfilm gyűjteményéből kibányássszuk a legkorábbi, idevonatkozó relikviákat és körsétát teszünk a századforduló Budapestjén, aminek első állomása máris a legizgalmasabb terepre, az úgynevezett csengetős mozik világába vezet.
Aki semmit sem tud erről a maga idején remek intézményről, az itt többet is olvashat róla. Mi most csak a legfontosabbat emeljük ki, ami a tegnap beígért hangfelvételnek is a lényege. Egy 1909 májusában készült hanglemezről és a rajta hallható 
kabaréjelenetről van szó. A történet szerint Bazsó András káplár Rozit, cselédlány szerelmét elviszi a moziba és ott a sötétben jó alaposan végigtapogatja, amíg a lány ámuldozva a filmet nézi. Kettejük különböző élményeinek "rímeléséből" fakad a humor, ami a mai fül számára mindenképpen figyelemre méltó, legalább abból a szempontból, hogy megállapítsuk: dédszüleink sem voltak sokkal jobb firmák nálunk.
Igaz, a címben beígért csengetésből semmit sem hallunk, (a jelenet valószínűleg épp a jogos igény kapcsán született), így történészi okoskodással legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy valószínűleg éppen ekkor született meg ez a rendszer, amely a tekercsek közötti szünetek előtt néhány másodperccel bevezette a figyelmezetető csengetést annak érdekében, hogy a sötétben összeragadt párok időnek előtte kibontakozhassanak egymás öleléséből. Mint az az Urbanlegends nagyszerű posztjából is világosan kiderül, az intézmény egészen a II. világháború utáni évekig működött, és ami külön említésre méltó: nem minden filmszínházban vezették be, aminek eredményeképpen az előkelőbb közönség le is nézte és elkerülte azokat a mozikat, ahol csengettek a teremvilágítás felkapcsolása előtt.
A több mint 100 éves hangfelvétel egyébként más szempontból is érdekes, hiszen az elején hallható az úgynevezett mozikikiáltó szónoklata (ezt a szerepet egyébként a színtársulatot vezető Göndör Aurél játssza), ami autentikus forrásnak tekinthető, bár nem hinném, hogy sokat ad hozzá a filmtörténet egészéhez. Mindenestre érdekes és jó tudni, hogy ilyen egyáltalán volt valaha, csodálkozni azonban felesleges rajta, hiszen nyilvánvaló, hogy a művészet megszületésének pillanatában ugyanolyan sátras vásári attrakció volt, mint a kardnyelő, a madárfejű Lajcsika vagy a szakállas nő. Ez a kép pontosan erről a korszakról mesél: a Bedő-árverésen kelt el néhány éve, és a katalógus szerint Bácskossuthfalván készült 1913-ban (szerintünk azonban inkább 10 évvel korábban). Pontosan olyan vállalkozás tagjai állhatnak a sátormozi előterében, mint amilyenekről Katona Jenő gyártásvezető írt gyermekkorára emlékezve a memoárjában. Ő a kispesti és pestlőrinci vándormozisok küzdelmes életéről írt.
Göndör Aurél társulatának ez a jelenete egyébként több feldolgozásban is lemezre került: egy sereg akkori lemezgyárban hakniztak vele és rögzítették, hol így, hol úgy. (A mozikikiáltó szónaklata például van, ahol egyszerűen elmaradt.) A felvétel ideje azonban csaknem pontosan meghatározható, mivel a kikiáltó legfrissebb aktualitásként elmlíti az 1909 májusában megesett szabadkai bérgyilkosság főszereplőjének, Haverda Máriának nevét és az ugyanbban a hónapban égen kúszó látványosságot, a "nagy farkú" üstököst, ami ezzel a jelzővel mintegy bevezeti az Ámor moziban hamarosan lezajló eseményeket.
Nem fogják elhinni, de létezett Ámor mozi az akkori Budapesten! A későbbi Roxy, Attila, Honvéd és Európa mozik elődje volt ez a filmszínház, ami 1900 körül nyílt a Rákóczi út 82. alatt és ami a pesti kismozik közül a legtovább bírta: négy éve zárta be kapuit végleg, 111 év működés után.
