Az alábbi életpálya szomorú, de érdekes meséjét egy félperces kis filmtekercs szállította. A 21 méteres kis filmet mutatjuk meg legelőször, utána pedig a család közvetítésével sorra vesszük, hogy mi minden történt az 1941-es reklámfilmecske elkészülte előtt és után.
A kezdetleges technikával animált és utólag színezett kópiát megrendelő pestszentlőrinci órásmester éppen 100 éve, 1912-ben született Budapesten. Eredetileg Szabó Jánosnak hívták és 17 évesen, 1929-ben szerezte meg az akkori időkben szakmunka vállalásához elengedhetetlen segédlevelet. Újonnan elsajátított szakmája és saját képességei iránt olyan bizalommal volt, hogy nem sokkal ezután már önállóan órásüzletet működtetett a Pestszentlőrincre bevezető fővárosi útvonalon. Ez volt az Üllői út 133. szám alatti ház, melynek üzlethelyiségéről a családi fényképtárban fennmaradt néhány érdekes felvétel.
Eleinte egyedül dolgozott a műhelyében...
...majd 21 évesen, 1933-ban letette a mestervizsgát is és hamarosan egy segéddel dolgozó órásmester lett belőle.
A szaktudására és szorgalmára egyaránt büszke órás és ékszerész mester nem sokkal később megváltoztatta a nevét és az Üllői úton egy nagyobb műhelyt bérelt. A 125. szám alatti földszintes épület homlokzatára, ami pontosan a reklámfilmben is említett Hősök szobrával szemben volt, már a Szabó-Szentkúti nevet íratta ki a címfestővel.
Ez az üzlethelyiség korábban az "Ibolya virágszalon" nevet viselte és a mester számára azért is volt különösen kedves hely, mert itt pillantotta meg először a számára legkedvesebb virágszálat, Molnár Ilonát, későbbi feleségét.
Életük kiszámítható boldogságban telt volna el, ha időközben a történelem nem töri meg az elővárosi békét is. Az órásmester 1944 karácsonya előtt néhány nappal, hazafelé menet szovjet fogságba esett a Kamaraerdőnél, családja sokáig hírt sem kapott felőle. Mégis szerencsés embernek mondhatta magát, mert "csak" 4 évet kellett eltöltenie szibériai hadifogolytáborokban. Ez idő alatt a műhelyt és üzletet felesége vitte tovább, aki időközben sikeresen letette az órásmesteri vizsgát. Férje éppen az államosítás évében, 1948-ban tért vissza és ismét két, viszonylag kiegyensúlyozott év következett a cég és a család életében. 
1950-re azonban az népgazdaság csillapíthatatlan éhsége a kis Üllői úti órásműhelyt is be akarta kebelezni. A mestert arra kényszerítették, hogy kis cégét, árukészletét és teljes felszerelését önként, ellenszolgáltatás nélkül vigye be az akkor alakuló Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalatba. Mivel azonban nem volt hajlandó feladni a függetlenségét, egyik reggel nyitáskor megjelent három kalapos, műbőrkabátos ember és egy minisztériumi levelet lobogtatva lefoglalta az üzletet és annak teljes készletét. Órák garmadája, ékszerek, ezüsttárgyak, mérlegek, javítószerszámok, de még a nemesfémek vizsgálatára szolgáló választóvíz is pillanatok alatt népi tulajdonba került, s mivel az órásmester ellenkezett, elismervényt sem kapott a lefoglalt és elszállított tárgyakról. 
Hogy azonban a spontán államosításnak ne maradjon árulkodó nyoma, a mesternek átadták a vállalási naplójában szereplő javításra váró órákat, hogy a munkákat fejezze be. Ekkor derült ki csak igazán, milyen fontos szakmát is választott Szabó-Szentkúti János. Hiszen amikor nem sokkal ezután visszavonták működési engedélyét, újat már csak órajavításra kaphatott, mivel az ékszerrel való kereskedés állami monopólium volt a szocializmusban. Új, már csak órajavítással foglalkozó műhelyét néhány sarokkal lejjebb nyitotta meg az Üllői úton, s elképzelhető milyen érzésekkel sétált el nap mint nap korábbi óra- és ékszerüzlete előtt. Ezen a helyen csaknem a rendszerváltásig dolgozott amikor nyugdíjba ment egy hosszú és tevékeny életpályát maga mögött hagyva. Szabó-Szentkúti János 1992-ben, nyolcvan évesen hunyt el. Utolsó, a műhelyében készült képén egy kedélyes, optimista ember néz a kamerába. Egy olyan mesterember, akinek életútjából van mit tanulnia az utókornak. Aki többször mindenét elvesztette és mégis sikerült megőriznie a szakmájába vetett hitét és a kitartását, lelkesedését.
Vajon ketyegnek-e még a műhelyében megjavított órák? Vajon emlékszik-e még rá valaki Pestszentlőrincen? Ki tudja? Az viszont biztos, hogy a csodával határos módon megmaradt fényképei, a családi emlékezet és ez a félpercnyi reklámfilm, ami örökösei jóvoltából most már Nemzeti Filmarchívumba került, talán tovább életben tarják emlékét.
