Lehetett valami rendkívüli az 1912-es év levegőjében, mert sorra születtek kultúrtörténetünk legtehetségesebb alakjai: Örkény, Macskássy, Alfonzó, Ottlik, Várkonyi, Hegedüs Géza és a napokban századik születésnapját ünneplő Eggerth Márta, akit a világ minden tájáról jókívánságokkal halmoztak el rajongói. Eggerth után alig két héttel látta meg a napvilágot egy nagyváradi polgárcsaládban minden idők legnépszerűbb magyar könnyűzenei komponistája, Fényes Szabolcs, akinek jubileumáról idehaza jóformán csak az Operettszínház emlékezett meg egy bensőséges műsorral és az előterében rendezett kiállítással. Szülővárosában, az erdélyi Nagyváradon viszont utcát neveztek el róla, és az egykori családi ház falán emléktáblát avattak a centenárium alkalmából.

A rendkívüli képességekkel megáldott muzsikus félig-meddig művészcsaládból származott, hiszen mérnök édesapján kívül alig tíz évvel idősebb nagynénje is (igaz, gyermekszínészként) a zene és színpad világában szerzett babérokat. A családi lista nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg még egy híres Fényesről, az unokatestvér Alízról, aki a negyvenes évek első felében csinált idehaza viszonylag gyors filmkarriert.
Fényes Szabolcs olyan korszakban cseperedett fel, amelyet szövevényesen font körbe az akkor világszerte elterjedő jazzmuzsika és amelyben a rádió és a revüműfaj együttesen törték meg az addig egyeduralkodónak számító operettszínpadok offenbachi gyökereken nyugvó ízlésvilágát. Köztudomású, hogy gimnazistaként írta első operettjét, a Mayát, melyet sok más nagy sikerű és emlékezetes színpadi munkája követett. Száznál is több műhöz, filmhez írt kísérőzenéinek kottakiadása mintegy 700 önálló szerzeményre rúg.

Élete során a könnyűzenei közízlés hatalmas változásokon ment keresztül. Nagy utat tett meg a tánczene a keringőtől a beatzenéig, s Fényes, sok kollégájával ellentétben, mindvégig képes volt szerzeményeiben pontosan követni a kor divatját. Öt évtizedet felölelő életműve legtökéletesebben talán slágereinek kronológiájával lenne leírható, hiszen az 1931-es Mayától kezdődően minden évben tucatjával születtek a remekművek a zongoráján. A Luxusvonattól a Táskarádióig több száz olyan szerzemény mutatja életpályájának és művészetének alakulását, amelyen generációk nőttek fel, s amelyek ha nem Magyarországon születnek, akkor Fényes nevét ma Cole Porteré mellett jegyzik.  Erre majdnem sor is került az ötvenes évek végén, amikor a világhírű Mario Lanzanak komoly tervei voltak Fényessel. Minden készen állt két zenés film és egy közös nagylemez megvalósításához, amikor jött a hír az énekes halálhírével. Az utazás elmaradt, a világhírnév kútba esett, amit a zeneszerző élete végig nem tudott megemészteni. Az akkor 47 éves komponista mégsem esett kétségbe, hiszen idehaza az egész ország szerette és becsülte, úgy is, mint a Fővárosi Operettszínház igazgatóját. Népszerűségét mutatja, hogy 1935-ben a Magyar Rádió tízéves jubileumára készített játékfilmben az intézmény karmestereként önmagát alakította. A "Halló Budapest!", melynek könnyűzenei betétszámait természetesen Fényes Szabolcs írta, értékes zenetörténeti kordokumentum is egyben.

Noha magát a teljes filmet csaknem hetven éve nem látta senki, a fennmaradt 40 percnyi töredék mégis fontos dokumentum, hiszen olyan zeneművészek játéka látható benne, mint Dohnányi Ernő, Svéd Sándor, Hubay Jenő, vagy a következő jelenetben zongorakísérőként felbukkanó Fényes Szabolcs.

A filmarchívum polcain böngészve még egy érdekes korai filmfelvételre bukkanunk, amire még a nyolcvanas években maga a zeneszerző hívta fel a történészek figyelmét. Munkatársával, Nemlaha György szerkesztővel gyakran voltak vendégei a Budakeszi úti vágószobáknak, ahol egy portréműsor kedvéért végignézték Fényes Szabolcs összes filmjének kópiáját. Az 1941-es Európa nem válaszol című Radványi Géza drámáról van szó, amely a háború kitörésének idején egy óceánjáró fedélzetén játszódik. A hajózenekar zongoristájaként látható a háttérben az alig harmincéves Fényes Szabolcs, akinek hangulatfestő híres groove-jai közül is megszólal egy a rövid jelenetben.

A film drámai hangulata nemsokára a valóságban is mindennapossá vált. A német megszállás és a nyilaskorszak nehéz napjaiban Fényes Szabolcs, mint a Nagymező utcai Operettszínház igazgatója bátran és emberségesen viselkedett. Tucatjával mentette meg kollégái életét a színház zegzugos pincerendszerében. Egy visszaemlékezés szerint egy alkalommal stílszerűen vágta ki magát a razziázó ostobácska keretlegény előtt, amikor színészeit így mutatta be: íme a Csárdáskirálynő, Luxemburg grófja, a Gerolsteini nagyhercegnő... A zavarodott fiatalember állítólag még bocsánatot is kért, amiért megzavarta a mágnás arisztokráciát.

Fényes Szabolcsról még ma is számos anekdota, vidám történet kering művészberkekben. Kedves, mindig vidám, szeretni való úriember volt, aki sosem kérkedett kivételes tehetségével. Nem csak körbevette, de őszinte szeretettel segítette is fiatal zenészkollégáit, akik közül nem egyet gyorsan slágerré lett szerzeményével bocsátott szárnyra. Valójában ő maga is élete végéig fiatal maradt, erről tanúskodnak késői szerzeményei, melyeket felidézve hihetetlennek tűnik, hogy ez az örökifjú, mindig optimista zeneszerző ma lenne 100 éves!