Nem éppen filmes műfaj, de médiatörténeti szepontból mindenképpen itt a helye! Tegnap este utolsó előtti előadásához érkezett a TEXTÚRA 2015 elnevezésű formabontó színházi produkció, amelynek születésa az ötletgazdák állítása szerint hat évvel ezelőttre tehető. Aki nem tudná miről is van szó, annak elmondjuk, hogy a helyszín nem is színház, hanem valamely képtár, jelen esetben a Magyar Nemzeti Galéria, ahol az éjszakába nyúlóan több helyszínen színészek különböző írók monológjait adták elő egy-egy híres vagy kevésbé ismert alkotás előtt. Az új műfaj sem színésznek, sem közönségenk nem könnyű falat, mivel olyan dologgal kísérletezik, amelyre eddig nem volt példa. Emiatt az eredmény is vegyes, de elmondható róla, hogy bizonyosan gyökeret ver majd színházi kultúránkban, mert valóban született néhány remekmű.

Az egyik ilyen volt az, amikor Barnás Ferenc Shylock monológját Jordán Tamás adta elő Mednyánszky László azonos című festménye előtt. Az előadásnak számomra volt egy különleges mondanivalója is, hiszen a kép mellett közvetlenül az a festmény függ, amelyről öt évvel ezelőtt a Gramofon Online blogjában kiderítettük, hogy 1906 körül ugyanerre a sorsra jutott. A csaknem 110 évvel ezelőtti eseményre persze már senki sem emlékszik, holott hangfelvétel is készült róla. Bihari Sándor Bíró előtt című, 1886-ban készült képéről van szó, amely tehát azért különleges, mert a TEXTÚRA egyfajta előképe is lehet, amennyiben annak tekintjük azt, hogy Göndör Aurél komikus az itt is meghallgatgató hanglemezen valami nagyon hasonlót művel ahhoz, amiről ezek a múzeumi-színházi esték szólnak.

Ahogyan akkor írtuk a Gramofonon, a színészt, aki nyilván maga írta a jelenet szövegét is, nyilvánvalóan a festő korai halála ihlette meg. Göndör Aurél, méltatlanul elfeledett színésze a magyar színháztörténetnek, akinek sok száz, gramofonlemezen fennmaradt kabaréjelenete vérbő humorról és a századforduló frivol világáról tanúskodik. Kedvenc figurái, akiknek szívesen bújt a bőrébe, rendszerint szegény kismeberek, zsidó kupecek, bakák, cigányprímások és egyéb földönfutók, vagyis az 1900 körüli magyar falusi élet jellegzetes alakjai, akik ma már csak ilyen Bihariéhoz hasnló életképekről, vagy Petőfi versekből tekintenek ránk.

Végezetül bemutatjuk magát a festményt, amellyel Bihari elnyerte a Képzőművészeti Társaság díját, és amely a leghíresebb magyar életképfestővé avatta. Így írt róla Genthon István 1935-ben: "A magyar zsánerképek egyik legjobbika, melyen a vidéki bíró színe előtt megjelenő cigányok bepanaszolják a duhaj legényt, ki a hegedűt eltörte. (...) Az irodalmi elem, a mese ezúttal is nagy szerepet játszik, de nem akkorát, hogy a kép festői értékeit nyomná. Az addigi zsánerképekkel szemben a humor, mely nem vált anekdótázássá s a keresetlenség újítást jelentett. Bihari megérdemelte a sikert."