Nem éppen a Hangosfilm Blog profiljába vág a téma, de velem történt meg a dolog tegnap délben, és mint az elmúlt korok tömegkultúrájának lelkes kutatója, büszke is vagyok rá, hogy tanúja lehettem a pillanatnak, amikor a 91 éves Szepesi György 68 év után utoljára lép ki a rádió kapuján. Az esemény jelentőségére csak később jöttem rá, hiszen magamtól azt gondoltam volna, hogy egy ilyen történelmi aktust csak dokumentál a Magyar Rádió. De a folyosón, ahol találkoztam Gyuri bácsival, rajtunk kívül nem volt senki.
Sajnos én is éppen úgy jártam, mint Szily László, amikor a Rádió idén 85 éves épületének záróbulijáról tudósított: nálam is csak egy vacak telefon volt, amivel ezt az elmosódott képet tudtam készíteni a távozó legendáról.
Gyuri bácsival egyébként ugyanezen a napon ismerkedtem meg, soha nem találkoztunk azelőtt, de hangját és pályafutását is jól ismertem, hiszen sokat és lelkesen mesélt róla a Filmarchívumban Csőke József sportfilmrendező, akivel jó barátságban és szoros munkakapcsolatban voltak. Valami dolgom volt a Bródy Sándor utcai épületben és a kihalt folyosók egyikén jött velem szembe, kifogástalan eleganciájú öltönyében. A Sportosztályra igyekezett, talán valami szöveget vettek fel vele, nem tudom, de a körülötte lévők a legnagyobb természetességgel végezték dolgukat, mintha nem is ő lett volna az.
Elé álltam és bemutatkoztam, elmondtam, hogy jól ismerem régi sportriportjait filmszalagokról, hangját a rádióból, és hogy most nagy megtiszteltetés számomra, hogy kezet foghatok vele. Kedves és természetes volt velem, nyilván megszokta az ilyesmit, pláne mostanában, a 6:3 kerek, 60. évfordulóján. Aztán beült a stúdióba, amit egy keskeny üvegrésen keresztül ismét csak pocsék minőségben sikerült rögzítenem.
Amikor egy órával később a liftnél találkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy jól látom-e, tényleg ez az utolsó napja itt, ebben az épületben, ezt válaszolta: "Igen, ma vagyok itt utoljára, a jövő héten már a Kunigunda útján lesz az egész sportosztály, akkor már oda megyek én is." Feltettem ekkor az obligát kérdést, amit ennél jobb pillanatban nem is lehetett volna megkérdezni: mikor lépte át először ennek az intézménynek és épületnek a kapuját? "1945 májusának elején jöttem ide először - és most vagyok itt utoljára" - mondta mosolyogva, aztán kezet ráztunk és elindult a kihalt folyosón. Nem tudom, vágyott volna-e valami másra, valami emlékezetes spontán ünneplésre, de szerintem megérte volna legalább dokumentálni az eseményt. Persze hivatalosan, nem úgy, ahogy én: vacak ostoba telefonnal.
Foto: Fortepan/Kovács Márton Ernő (1949)
