HTML

Hangosfilm

Beszámoló és kutatási napló a régi filmek és mozikultúra szerelmeseinek arról, hogy mi maradt meg mára mindabból a csodálatos találmányból és iparból, ami a XX. században annyira megváltoztatta a közízlést. Célunk az 1945 előtti magyar film, moziélet, és tömegkultúra-történet felidézése a napjainkban folyamatosan előkerülő relikviák kapcsán. Nem csak publikálunk, de kutatunk is, így kíváncsian várjuk azok jelentkezését, akik akármilyen kicsi darabbal, de ki tudják egészíteni ezt a hatalmas mozaikképet! Valamennyi előkerült és itt publikált relikvia a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményébe kerül.

Friss topikok

Titkos magánmozi az ötvenes években

2011.11.15. 00:49 :: mkurutz

Ha az ávó tudomást szerzett volna filmgyűjteményéről, biztosan a Sztálin út 60-ban köt ki. De valószínűleg a családján kívül senki sem tudta róla, hogy megszállott filmgyűjtő. Száznál is több, robbanásveszélyes filmjét kőbányai lakásában tárolta bádogdobozokban, és míg más a meccsre járt, ő rollnizója fölé görnyedve ragasztgatta a kiselejtezett filmdarabkákat. Hogy ki is volt ő valójában, talán sosem fogjuk megtudni. Mindössze egy név és egy lakcím maradt utána, no meg a rengeteg filmtekercs, amit halála után örökösei szállítottak a Filmarchívumba.

Sok ilyen történet maradt fenn a filmgyűjtők többé-kevésbé hiteles történetírásában. Persze jó néhány ezek közül -állítólag- nem végződött így, különösebb bonyodalmak nélkül. A filmrégész sajgó szívvel hallgatja a legendákat, amelyek arról szólnak, hogy az egykori haditudósító hogyan semmisítette meg fényképnegatívjait, a fronton vágott hanglemezeket és a ruháskosárnyi filmtekercset, melyeket a jobb időt várva igyekezett megmenteni az utókor számára. Érdemes lenne megtúrni ez ügyben az állambiztonsági levéltárat, biztosan sok szaftos beszámoló született a zúgvetítésekről, amelyeken - nyilvánvaló módon - olyan filmeké volt a főszerep, amelyeket a gyűjtőnek valamilyen úton-módon sikerült megszereznie, megőriznie. És ezek a filmek bizony nagyon sok esetben háború alatti vagy előtti filmhíradók, sőt, olykor a náci Die Deutsche Wochenschau-ok voltak. De mit volt mit tenni, az emberek tévé híján azt nézték, amit csak lehetett. És higgye el bárki, nem érdekelte őket a politikai mondanivaló: lenyűgözte őket, hogy a szobafalon, lepedőn izeg-mozog a világ, hogy a mozi ott van, a saját lakásukban! Nem állítanám ezt ilyen biztosan, ha a nyolcvanas években, a gyerekkoromban nem éltem volna át magam is ezt az élményt.

Valószínűleg ugyanúgy moziztam én is kézi tekerős kis pléhmasinámmal, mint a kőbányai bácsi: némán, hang nélkül vetítettem mindent, amihez hozzájutottam. Suli után még a város másik felére is átbandukoltam, ha megtudtam, hogy egy MÉH-telepen selejtfilm várja sorsát az udvaron. Estig túrtam a filmhegyeket, aztán még éjjel a fürdőszoba falára varázsoltam mindazt, amit addig csak kis kockákban láttam. Szó, ami szó, nem voltam valami válogatós. A kőbányai filmgyűjteményt elnézve én is olyan nagy lelkesedéssel ragasztottam egymás után mindazt, ami a kezem ügyébe került, mint ismeretlen elődöm. Íme egy kis ízelítő a megszámlálhatatlan filmhíradó-összeállításból. A hang összevisszaságán jól érzékelhető, hogy egyedül a kép volt fontos vetítője számára, vagyis szinte biztos, hogy a filmeket tulajdonosa némán, hang nélkül pergette közönségének. 

A házilag fabrikált filmhíradóba még néma muszterek is bekerültek, ami így, hangos változatban nézve az összeállítás "Fradi-kolbász" jellegét erősíti. Figyelemre méltók a majd minden tekercsben megtalálható feliratok, amit a film-archivátorok szaknyelven "inzerteknek" szoktak nevezni. Ezek az egyébként negatív állású feliratok egyéni dekorációs készségről árulkodnak, és arról a nem mellékes tényről, hogy az illetőnek lehetett valamilyen 35 mm-es kamerája és lehetősége is arra, hogy a leforgatott feliratokat elő is hívja.

Sőt, még arra is képes volt (2-3 évtizeddel a némafilmkorszak után), hogy a feliratokat virazsirozza, vagyis anilines fürdőben megszínezze. Íme:

A megszámlálhatatlanul sok, nyilván összeragasztásra félretett néhány centis filmfecni között azért találni érdekes leleteket. Íme egy arasznyi filmdarab, ami egy talán örökre megsemmisült magyar filmhíradó egyedüli túlélője. Az 1935 júliusában készült 596-os számú Magyar Világhíradóról van szó, amelynek semmilyen filmanyaga, még eredeti írásos forrásai sem maradtak fenn. Kivonatos tartalma egy korabeli újságban olvasható, onnan volt beazonosítható, hogy ez a kis filmdarab, a híresemény első képkockájával nem lehet más, mint a híradó harmadik riportja.

De nem csak ezt a kincset rejtette a tetemes filmhagyaték. Az utolsó magyar király, IV. Károly koronázásának kéttekercses filmje is bekerült a nemzeti gyűjteménybe, és néhány éve, a koronázási film teljessé tételekor sikerrel fel is használtuk a restauráláshoz. A magyar filmek azonban csak nagyon kis részét teszik ki a gyűjteménynek. Főleg amerikai filmeket találni a dobozokban, néha sokat ígérő technicolor Disney-filmek eredeti kópiáit, azonban többnyire viseltes állapotban.

Szintén érdekes és talán értékes is az a Zoro és Huru filmtöredék, amelynek háromperces színezett darabjára talán rátalálnak majd a külhoni filmrégészek és beazonosítják. Felirata nem maradt fenn ugyanis. A minden bizonnyal a húszas évek derekán készült filmek ez csak egy úgynevezett tranzit kópiája, melyen a feliratok pontos helyét zsírceruzás utasításokkal, felvillanó kriksz-krakszokkal jelölték. A jobb szeműek talán észreveszik ezeket.

Szintén érdekes némafilmlelet egy 1927-es Rio de Janeirót bemutató négytekercses dokumentumfilm utolsó felvonása, amely az Országos Mozgóképbíráló Bizottság jelentése szerint 1927-ben a Pedagógiai Filmgyár gondozásában nyert magyar feliratokat és került közönség elé. Valamennyi közt talán mégis a legviccesebb az a korai hangosfilm, ami minden bizonnyal egy amerikai gengszterparódia lehet. Érdemes megnézni abból a szempontból is, hogy a némafilmkultúrából a hangosra éppen átszokó közönség csak milyen csekély mértékben igényelte a filmfeliratokat. Az elhangzó szövegeknek csak kis százaléka jelenik meg a képek alatt, az is többnyire az elmondott szöveg tömörített lényege.

E kis ízelítőből is látható, hogy a lelkes filmgyűjtői szemlélet nem válogatott az összeragasztásra kínálkozó filmdarabok között. A tetemes náci filmhíradó és amerikai rajzfilm mellett szép számmal találunk némafilm-töredékeket és olyan forgatási musztert is, amelynek egy-egy kockája is érdekes kordokumentum lehet.

Ezeknek a filmtörténeti korszakoknak egyre kevesebb szemtanúja él már. Sajnos nem tudjuk, hogyan, miként peregtek ezek a filmek a kőbányai zártkörű családi moziban, mint ahogyan azt sem tudjuk, ki lehetett civilben a filmesünk. A régi nagy filmgyűjtők közül egy lett híres csupán, egy óbudai kéményseprő, akinek féltve őrzött tekercsei jelentették valamikor az akkor megalakult filmarchívum ősfilm-gyűjteményét. Weiser bácsinak állítólag sokkal több filmje volt az ostrom előtt, de féltette a lakásában tartani és kátránypapíros óvóhelyet épített számukra a bérház udvarán. Mikor bepakolta a gyűjteményt, egy bomba, mintha csak tudta volna, hol teheti a legnagyobb kárt: telibe trafálta a filmbunkert. Az utolsó kockáig elégett minden némafilmje, csak az a néhány tekercs maradt meg, ami éppen a lakásban volt. Weiser bácsi állítólag napokig nem jött fel a pincéből. Sírt.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hangosfilm.blog.hu/api/trackback/id/tr843383735

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.