HTML

Hangosfilm

Beszámoló és kutatási napló a régi filmek és mozikultúra szerelmeseinek arról, hogy mi maradt meg mára mindabból a csodálatos találmányból és iparból, ami a XX. században annyira megváltoztatta a közízlést. Célunk az 1945 előtti magyar film, moziélet, és tömegkultúra-történet felidézése a napjainkban folyamatosan előkerülő relikviák kapcsán. Nem csak publikálunk, de kutatunk is, így kíváncsian várjuk azok jelentkezését, akik akármilyen kicsi darabbal, de ki tudják egészíteni ezt a hatalmas mozaikképet! Valamennyi előkerült és itt publikált relikvia a Magyar Nemzeti Filmarchívum gyűjteményébe kerül.

Friss topikok

A primadonna és a rendező regényes élete

2016.04.12. 02:54 :: mkurutz

A művészházaspárok magánéletét mindig nagy figyelem övezi. Újabban már akkor is a szóbeszéd középpontjába kerülnek, amikor nem éppen dicsőséges események kapcsán merül fel a nevük. Most egy olyan művészpár szomorú és tanulságos életéről lesz szó, akiknek tragédiáját nem ők, hanem a történelem, a politika idézte elő. Mint a legtöbb, blogunkban és adatlapjainkon is bemutatott, hasonlóan szomorú és tanulságos történetet, ezt is a véletlen szállította. Szerkesztőtársunkat, Dósa Istvánt ugyanis évek óta zenére tanítja a szóban forgó házaspár gyermeke, és a téma egy zongoraórán véletlenül merült fel. Szentiványi Márta nem csak mesélt művész szüleinek kálváriájáról, de a fennmaradt fényképeket, dokumentumokat meg is osztotta velünk, így abból válogattuk össze e poszt gazdag illusztrációs anyagát. István, aki mindössze csak 20 éves, nem először menti meg elfelejtett művészek emlékét: épp egy éve mesélt saját dédapjáról, aki fél évszázadot töltött el a filmlaboratórium sötétjében. A most következő életrajz megdöbbentő és ijesztő abból a szempontból is, hogy ilyen sokoldalú és tehetséges művészeket mennyire könnyen képesek vagyunk elfelejteni! Az emlékeztetésért köszönet illeti Istvánt, aki kiásta és összerakta a mozaikdarabokat, és Mártát, aki megőrizte őket és közreadja a Hangosfilmen! Ha ők nem tették volna meg ezt, akkor semmi nyom nem marad utánuk és örökre elfelejtjük őket, regénybe illő életüket.

Épp ma lenne 100 éves Zimonyi Márta, az 1941-ben bemutatott A cigány című film énekes sztárja, akinek tíz év sem adatott meg a művészi pályán. Noha sikereinek csúcsát gyorsan és fiatalon érte el, életének nagy részét mégis civilként kellett leélnie. Mindezt férje múltja miatt, akinek az volt a bűne az ötvenes évek kommunista színházcsinálóinak szemében, hogy 45 előtt sikeres saját színtársulatot vezetett. Az Igazolóbizottság 1945-ös döntése ugyan csak egy év eltiltásról rendelkezett, Szentiványi Béla és felesége azonban soha nem léphetett színpadra többé. Megalázva és mindenkitől elfeledve haltak meg, de méltóságukat sikerült megőrizniük, azt nem vehette el tőlük a kommunista diktatúra.

1920s_3.jpgSzentiványi Béla Kőbányán született 1895. június 28-án, Czéder vezetéknéven. Apja rézműves volt, aki a szakmájában olyan elismert személynek számított, hogy a Mátyás templom díszítésében is részt vett. Fiát is erre a pályára terelgette, így amikor az bejelentette, hogy színész szeretne lenni, azzal a feltétellel egyezett csak bele a döntésbe, hogy előtte elvégzi az Iparművészeti Főiskolát. Meg is szerezte a diplomáját, hogy nyugodt lelkiismerettel iratkozhasson be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Épp mielőtt színpadra léphetett volna, behívták frontszolgálatra, mivel időközben kitört az I. világháború. Sebesülten tért haza és csak felgyógyulása után, 1919-ben debütálhatott az Andrássy úti színházban. 1920 és 1922 között a legendás Apolló Kabaré tagja volt, amely a mai Blaha Lujza téren állt. Itt kisebb-nagyobb szerepekben csiszolgatta tudását és nem eredménytelenül: a kritikusok felfedezték és határozottan dicsérték játékát, nagy jövőt jósolva neki. A kabaré csak közelebb sodorta a magánszámok és szavalatok műfaja felé. Szerény jövedelmét akkoriban újságírással is kiegészítette, szűkebb hazája, Kőbánya napilapjának lett egyik művészeti munkatársa. Az Apollóban eközben komolyabb drámákat is műsorra tűztek, amelyek szinte mindegyikében egyre fontosabb szerepeket kapott. 1921-ben Debrecenben vendégszerepelt, ahol Rómeót alakította nagy sikerrel. „Játéka kifejező, élénk, az erkély jelenetnél lírai tehetségét is bizonyítja.“ – írták róla a kritikusok. Ez a szerep már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felvételt nyerhessen az Országos Színészegyesületbe.

994632198.jpgMire visszajött a fővárosba, az Apolló már utolsó napjai élte, nem sokkal később bezárták, majd le is bontották az impozáns, szecessziós épületet, hogy helyére felhúzhassák a Corvin áruházat. Az 1922/23-as évadot a Várszínházban töltötte, ahol rendezői pályafutását is megkezdte, ráadásul olyan darabokkal, mint Ibsen Nórája, amelyben az ügyvéd szerepét formálta meg. A drámai szerepek mellett bohózatokban, vidám jelenetekben is fellépett, Az ernyő című jelenetben például a Latabár-fivérek voltak a partnerei. A jubiláris Petőfi-évet bevezetendő, 1922-ben egy Petőfi életét bemutató életrajzi drámának címszerepben lép a közönség elé, amelynek fővédnöke a Petőfi Társaság volt. Ebben is óriási sikert arat, csupa jót írnak róla kritikusai.

1924_kiraly_szinhaz.jpgA következő két évadot a Magyar és a Belvárosi Színházban töltötte, de közben vendégszerepelt vidéken is. Palettája igazán széleskörű volt: Shakespeare, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Katona József darabjaiban ismerhette meg a közönség és újabban operettekben is, amely akkor is az egyik legnépszerűbb műfajnak számított. Még az operettek fellegvárának számító Király Színházban is sikerrel szerepelt a Marica grófnőben és A császárnő apródja című darabban. A színházi lapok szerint Szentiványi igazi főnyeremény, aki szavalatban, drámában, komikusként is otthonosan mozog a színpadon. Le is csap rá hamar a szegedi színház igazgatója, Andor Zsigmond, aki társulatához hívja színész-főrendezőnek az 1925/26-os évadra. Az alföldi közönség nagy szeretettel fogadja a fővárosi művészt, aki a drámák mellett sok operettet is rendez: a Mágnás Miskát, a Lili bárónőt és a Sztambul rózsáját, amelyek egy-egy szerepére budapesti kollégáit hívja meg vendégművésznek. Így láthatják a szegediek saját színházukban Lábass Jucit, Bilicsi Tivadart, Törzs Jenőt és Bajor Gizit is.

 

1928-29_omsz_faust_pataky_salgo.jpgA következő, 1927/28-as évadban az Országos Kamaraszínház színésze és főrendezője lett. Ennél az Alapi Nándor vezette stagione vándortársulatnál ismeri meg Salgó Ilonát, akivel 1927-ben összeházasodnak. A repertoár itt is sokszínű: Dr. Nikodemus, Sámson és Delila, Hamlet, Vadkacsa, Tartuffe, amellyel számos vidéki városba is eljutnak. A vándorszínészethez közel álló stagione-műfaj annyira megtetszik neki, hogy elhatározza: a következő évadban saját vándortársulatot szervez Országos Művész Színház néven, amelynek igazgatója, színésze, rendezője lesz. 1928 és 1933 között az ország csaknem összes városában, községében fellépett színészeivel, akiknek nevei között ma már senkié sem cseng ismerősen, mégis őrült nagy lehetett a teher, ami ezeknek a művészeknek a vállán pihent a több tucat szerep betanulásával és az állandó vándorlással. Talán az utolsó vándorkomédiás élet lehetett az övék, melynek során estéről-estére más-más város színpadán kellett fellépniük, a maguk készítette jelmezekben, maguk szállította díszletekben. Szentiványi éppen ezért komoly színpadtechnikai újításokat is bevezetett és olyan összecsukható díszleteket épített, amelyek segítségével pillanatok alatt átrendezhető volt a színpad. Magas művészi színvonal jellemezte előadásaikat, amelyek között olyan darabok voltak, mint a Tartuffe, a Faust, a Makrancos hölgy, az Ármány és szerelem vagy a Liliomfi. Vállalkozásuk mégsem volt sikertörténet. 1931_papa_az_aranyember.jpgNéha különösen mostoha körülmények között, fűtetlen színházakban, gyenge világítású mozikban és különböző termekben kellett fellépniük, ennek ellenére szép sikert könyvelhettek el mindenütt. Voltaképpen egész működésük anyagi ráfizetés volt, aminek terheit Szentiványi tettrekészsége és szorgalma csillapította valamelyest. Számára a legfontosabb az volt, hogy értékeket mutathat be a vidék közönsége előtt. Olykor fővárosi hírességeket is sikerült lecsalogatnia, például 1931 szeptemberében az Egyesült Államokból hazatért Beregi Oszkárt, aki Timár Mihály szerepét játszotta Az aranyemberben Pápán, a Jókai színház épületében, amit az előadás másnapján lebontottak. A társulat az ezredik előadását Baján ünnepelte. Ötéves működésük alatt 185 állomáson, 1584 előadást tartottak. Ezeknek az éveknek tapasztalatairól 1933-ban könyvet is megjelentetett „Kialvó lángok” címmel, amelynek „A vidéki színészet élet halál harca Trianon után” alcímet adta.

1934_columbus.jpgA vándoréletnek búcsút intve 1933-ban Szentiványi a Baja-Bácska Kultúregyesület művészi vezetőjeként érdekes kísérletezésbe kezdett. Szabadtéri előadásokat tartott, megrendezte, az Üzen a Bácska című játékot, amely Trianon fájdalmát taglalja, erősíti a magyarság hitét a szebb jövőben. Kitüntető szerepet kapott a lapokban József királyi herceg Columbus című drámája, amelyet a Dunán rendezett meg és amelynek címszereplője is volt egyben. A látványos esemény, amely az eredeti nagyságában megépített Santa Marián játszódott, még a filmhíradó szerkesztőinek figyelmét is felkeltette, amiben nyilvánvaló szerepe volt a művet jegyző Horthy-barát politikusnak. A darab egyébként nagy sikert aratott s maga a királyi herceg is lelkesen tapsolt a kitűnő előadáshoz. Tiszteletére az előadás után százterítékes társasvacsorát rendezett a város, amelynek sikerét úgy megirigyelték másutt, hogy a Columbust aztán hajóval és társulattal együtt utaztatták országszerte. Így került később Győrbe a Rábára és a Margitszigetnél a Dunára.

Itt és ekkor, baján rendezte meg élete első passiójátékát, Hofmannsthal Jedermannját, amelynek később életbevágóan fontos szerepe lett művészi pályafutása során. Mindezek mellett itt sem maradtak el a klasszikus darabok. A Fausthoz kifejlesztette, az úgynevezett kombinált színpadot mely pillanatok alatt variálható volt, így a két felvonásos darab 21 képben jelent meg a színpadon. Hasonló színpadtechnikai bravúrral valósította meg Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, amelyet a pécsi Nemzeti Színház művészeivel adott elő. 1936-ban visszatér a fővárosba és a következő évadban a Bethlen téri Színház színésze és rendezője lesz. Újra játssza a IV. Henriket, mely életművében kiemelkedő szerepet foglal el. Emellett megrendezi Molnár Ferenc A doktor úr című darabját, melyben Sárkány doktor szerepét is megformálja. Pesten is sikere van, olykor a rádióban is szerepel. A következő, 1937/38-as évadra ismét vidékre, ezúttal Miskolcra szerződik, ahol ismét színész-főrendező lesz. Itt találkozik második feleségével, Zimonyi Mártával, aki ekkor aratja éppen első komolyabb sikereit.

1919.jpgMárta a kevésbé hangzatos Zeemann vezetéknéven került be a csepeli anyakönyvbe éppen 100 esztendővel ezelőtt, 1916. április 12-én. Édesapja szűcsmester volt, aki iparosként 50 embert foglalkoztatott csepeli üzemében. A kis Mártára a helyi templomi kórusban figyelt fel a kántor, aki elvitte végül László Géza énektanárhoz. Ide járt hat éven át a kis növendék, hogy vágyai teljesüljenek és operaénekesnő lehessen. Színészetet soha sem tanult, mégis sikere volt a csepeli kultúrházban, amikor 17 éves korában Iluskát énekelte a János vitézben. Nem is volt kérdés számára, hogy iskoláinak befejezése után ezen a pályán marad. 1936-ban egy alkalmi társulattal járta a világot és Európa nagyvárosain kívül, eljutottak egészen Tripolisig. Hazatérve 1937-ben Miskolcra szerződött és a Csodatükör című darabban debütált, melyet Szentiványi rendezett és szereplői között volt a fiatal Szendrő József és Rajz János is. Sikere olyan hangos volt, hogy még ebben az évadban további 45 vezető énekes szerepet játszott ugyanitt. A színészmesterséget Béla tanította neki a próbákon és szabadidejükben, amiből elég kevés volt mindkettőjüknek. Gyakran együtt is játszottak különböző darabokban, sőt több országosan ismert nagy színésszel is, akiket Szentiványi hívott a fővárosból. Babay József mesejátékát egyébként a következő évben Budapestre a Rádióba is felhozták, és bár a hangjáték készültekor forgatott filmriportban Zimonyi nem szólal meg, de a kép bal szélén látható, hogy ott van és ő játssza a főszerepet.

1939_erzsebet_2.jpgA miskolci évad után feljöttek Budapestre. Béla a Városi Színház tagja lett, míg Mártának nem volt szerződése, így jobb híján hazament szüleihez Csepelre, ám nem sokáig maradt tétlen. A Felvidék visszacsatolásának örömére a Városi Színház 1938. november 15-én megtartotta a Felvidéki Színészek Estjét, melyen felvidéki művészek és pesti színészek együtt léptek színpadra. Béla, mint rendező Mártát kérte fel Babay József Megváltás című darabjának egyik szerepére, amelyben felfigyelt rá a színház direktora és másnapra behívta próbaéneklésre. Rögtön főszerepet kapott és a következő év legelején elkezdte fővárosi karrierjét Huszka Jenő Erzsébet című darabjának női főszerepében. „Ez a kislány 48 óra alatt befutott, igazi sztár lett, a közönség és kritikusok is róla beszélnek, egyszerre mindenki megtanulta a nevét“ – írják róla a kritikusok, akik a nagy énekes-színésznői utánpótlást látják benne.  A premier másnapján Márta így nyilatkozik: „csak az anyám jött el megnézni a színházba, az apám és a bátyám a rádióban hallgatták az élő közvetítést, gondolták, ha megbukok és kifütyülnek, ahhoz nem akarnak asszisztálni.  Hallották a tapsot, de még így is félve fogadtak, mikor az éjjel egyórási autóbusszal hazaértem.”  A Petőfi-versre írt "Szeptember végén"-t minden este megismételtette a közönség a „rúzsnélküli primadonnával“. Ezt a jelzőt az újságírók ragasztották Zimonyira, aki olyan szerény volt, hogy a maga készítette ruháiban villamossal érkezett a színházba és az előadások után is autóbusszal ment haza Csepelre a szüleihez.

1940_gyergoyi_bal.jpgHamarosan fel is röppent a hír, hogy filmet írnak a számára, melyben Blaha Lujzát kell majd életre keltenie. Hívják az éppen készülő Toprini nász című produkcióba is, de a filmezés még várat magára. A rádióban viszont egyre gyakrabban hallható, különböző élő adások, dalestek és zenei műsorok állandó vendégeként. Szentiványi ezalatt a Jakabffy-féle operett társulattal járja az országot. Egy idő után Márta is csatlakozik a vándortársulathoz és nagy sikerrel lép fel a Csárdáskirálynő, a Három a kislány, az Erzsébet és a Leányvásár vezető szerepeiben. 1940-ben az ifjú primadonna ismét a Magyar Színház színpadán áll, Fedák Sárival hangos sikereteket aratnak a Tokaji aszú, majd a Gyergyói bál című operettekben. Az 1940/41-es évadban már Szentiványi is a Magyar Színház tagja, kapcsolatuk egyre komolyabbá válik, amit a férfi Salgó Ilonától való válása is jelez.

 

zimonyimarta_006.jpg1941-ben, egy este a Vígszínházban épp a Féltékenység című előadást nézik, amikor a szünetben odahívja őket Deésy Alfréd filmrendező és átadja Mártának, Szigligeti Ede A cigány című népszínműve alapján írt forgatókönyvét, hogy másnapra olvassa el és nyilatkozzon: vállalja-e a főszerepet. Zimonyi igent mond és nem sokkal később megjelenik a Magyar Filmiroda műtermében, ahol ugyan csinálnak vele próbafelvételt, de meg sem várják, amíg lefut a szalag hívógépen, mert Deésy döntött: ő játssza a női főszerepet. Két nap alatt leforgatják a belső jeleneteket, majd külső helyszínekre mennek: Visegrádra, Acsára, Tata-Tóvárosra. Az 1941. november 25-én bemutatott film, a gyártó-forgalmazó Kárpát cég számára a legnagyobb kasszasikert jelenti.  Zimonyi mellett a vásznon nem kisebb színészek tűnnek fel, mint Rózsahegyi Kálmán, Pataky Jenő, és a pályakezdő Gábor Miklós, aki a testvérét alakítja. Béla is sokszor jelen van a forgatáson és hamar összebarátkozik a stábbal, aki együtt örül velük, amikor a felvételek idején, augusztus elsején összeházasodnak. A templomi szertartást másnap a Jáki kápolnában, a lagzit a Gundelnél tartják.

1941_eskuvo_2.jpgBéla is rákap a filmezésre, néhány kisebb szerepet kap a Filmirodában készülő produkciókban, de energiáját és figyelmét ekkor is inkább a színház köti le. 1941 és 43 között a művészpár estéről-estére az Új Magyar Színházban Csortos Gyulával, Simor Erzsivel, Turay Idával, Bilicsi Tivadarral játszik egy színpadon, de fellépnek másutt is, ahol operetteket tűznek műsorra. Márta a Boronkay lányok és a Vén diófa című darabokban arat sikereket, Béla pedig a Fővárosi Operettszínház németellenes operettje, a Mária főhadnagy Görgeyjeként. Fővárosi elfoglaltságai mellett újra megjelenik vidéken is, ahol szabadtéri előadásokat rendez. Zomborban a főtéren színpadra állítja Herczeg Ferenc Bizáncát, melynek háttere maga a városháza. Hamarosan viszi feleségét is, annak sikerdarabjaival együtt a Három a kislánnyal, a Dankó Pistával, a Sybillel és a Dérynével, amelynek címszerepét is ő játssza. A következő évben is hívják őket és ők el is jönnek. Fennmaradt az elszámolásuk erről az előadásról, amely a Dalol a Bácska címet viselte, és ami a mai, államilag dotált színházi korszakban különösen tanulságos: a hétezer pengős produkción kereken ezer pengőt kereső Szentiványi ugyanis a teljes összeget azonnal átutalja a kibombázottak számára.

1944_gyor_hamlet_2.jpgAz 1943/44-es évadra Győrbe szerződnek, ahol Béla ismét főrendező és színész lesz. Ekkor ünnepli 25 éves színészi jubileumát, de más családi öröm elé is néznek: 1944. május 1-én megszületik kislányuk, Márta. Ekkor a sikerek és a családi boldogság csúcsán történik valami. Egy budapesti lap ismeretlen újságírója, cikket ír arról, hogy Szentiványi Győrben lehurrogják, kifütyülik. Ez nem igaz ugyan, de a győri társulat igazgatója félelmében meneszti az ismert színész-rendezőt. A rémhír terjed, szerződést, felkérést senkitől sem kapnak, igaz vége az évadnak, épp nyári szünet van. Arról is híradás jelenik meg, hogy a Színészkamara felfüggeszti hat hónapra mindenfajta művészi tevékenységét, igaz, belső ügyre hivatkozva az okot nem nevezik meg. Szentiványi, értékesebb könyveinek eladásából próbálja eltartani feleségét és kislányát, akikről Márta időközben kibombázott szülei gondoskodnak valahol Csepelen. Az ostromot az egész család Budapesten a Thököly úton egy bérház pincéjében vészeli át, ahol akkor éppen élnek.

1949_korul.jpgAz ostrom után egy darabig úgy tűnt, nagyjából ott folytathatják, ahol néhány hónappal korábban abbahagyták, csak a gázsi változott, mert hol szalonnában, hol tojásban fizetnek. Béla sokat jár Kelebiára, hol a Szocdem párt, hol a MADISZ, hol az Iparos Szakszervezet felkérésének tesz eleget, majd ez is elmarad. Nem sokkal később az Igazolóbizottság bűnösnek találja múltbeli szerepvállalása miatt és egy év eltiltásra ítéli, ami azonban élete végéig tart. A szőnyeg szélére került ekkor, mindenféle vádakkal illették. Kollégái közül voltak, akik ellene vallottak egy-egy régi sérelem miatt, antiszemitának bélyegezték, annak ellenére, hogy első felesége zsidó volt. Az új rendszer azonban inkább félt tőle és nemigen tudott mit kezdeni a szókimondó, őszinte emberrel, így jobbnak láttak eltávolítani a pályáról. Márta ugyan megkapta működési engedélyét, de ezzel csak cirkuszban, kabarékban és esztrád műsorokban léphetett fel, ám egy-két alkalom után már ide sem hívták. Bélával 1948-ig még vidéken próbálkozhattak kisebb-nagyobb vidám jelenetekkel, versszavalatokkal, vagy operett-keresztmetszetekkel, amelyekre olyan deklasszált fővárosi partnereket vittek magukkal, mint vitéz Hajmássy Lajos, vagy Vargha Imre, a rádióból eltávolított nótaénekes, illetve a régi magyar filmek állandó epizodistája, Lontay István. Rajtuk kívül a többi szerepet helyi amatőrök alakították, nyilván a községnek így érte meg az olcsón kivitelezett előadás. Sokszor a helyszín maga is megalázó volt, Jánoshalmán például a Gyümölcstermelők Egyesületének termében kellett játszaniuk. Ráadásul művészpartnereik olykor csak tetézték amúgy is nehéz helyzetüket. Baján például, ahol megkülönböztetett szeretettel fogadták Szentiványit, mint városuk régi kedvencét, az est házigazdája, Újházy György olyan irredenta konferansszal égette a társulatot, hogy még a helyi újság is fejcsóválva írt az értelmezhetetlen eseményről.

1945_balo_elemer.jpgEzek után érthető, hogy mindent be kellett vetniük a visszatérés reményében, még az igazoló nyilatkozatoktól sem rettentek vissza. Andai Ernő zeneszerző például ezt írta Béláról: „Kívánságodra készséggel igazolom - mint 24 éves barát és kolléga - hogy úgy a színháznál, mint a magánéletben komoly, rendes, minden politikai tevékenységtől tartózkodó művészembernek ismerlek, aki soha semmiféle jelszó kedvéért nem áldozta fel művészi és csakis művészi törekvéseit. Legjobb tudomásom szerint bizonyítom, hogy nincs akadálya további működésednek a legszigorúbb megítélés szerint sem.” Mindez azonban hiábavaló szónak bizonyult akkoriban. Régi jó barátjuk, a korábban illegális kommunista Baló Elemér is adott ilyen nyilatkozatot, sőt kapcsolatain keresztül próbált is segíteni rajtuk, azonban az ő igyekezete is kevésnek bizonyult. Végül egy másik bizalmas barátjuk, Tiszay Andor súgta meg a nagy titkot: ha Márta elválik a férjétől, számára szabad az út a színpad felé, de Béla soha nem léphet többé színpadra. Márta nem élt a lehetőséggel.

Béla egy darabig alkalmi munkákból élt. Egyszerű jegesember volt egy jégipari vállalatnál, majd a hidegebb idő beálltával bútoraik eladogatásából próbált pénzt előteremteni. Nem tudtak színház nélkül élni, ezért olyan megoldást kellett keresniük, amibe nem volt beleszólása a hatóságoknak. Elővették Béla egyik régi sikerszámát, Hofmannsthal Jedermann című drámáját, amit vidéki gyülekezetekkel összefogva misztériumjátékká írtak át és az Akárki bűnhődése címet adták neki. Ezt adták elő aztán Soroksáron, Vecsésen, Lajosmizsén és több tucat településen a templomok előtti tereken a falvak népének statisztálásával, és az összegyűjtött adományokból éltek. A darabot ő rendezte és a főszerepet is ő alakította, felesége játszotta a Hit szerepét. Rajtuk kívül még egy hivatásos, félreállított színész, Bacsányi Paula játszott a darabban, amelynek minden többi szerepét a falubeli hívek alakították.

1958_k.jpgThököly úti lakásukba ezalatt társbérlőket költöztettek, akiknek kiutalták a fürdőt és két szobát. Szentiványiéknak egy szoba és a konyha maradt. Márta eközben tovább próbálkozott színházaknál, rádióban, de még kórusoknál is, azonban sosem jutott tovább a megalázó próbaénekléseknél. Végül az Állami Pénzverőben helyezkedtek el, Márta bizsukat készített, gyöngyöt fűzött, Béla pedig haló porában is hálás volt édesapjának, aki kikényszerítette belőle annak idején az iparművészeti diplomát: különböző dísztárgyakat tervezett, hamutartókat, cigarettásdobozokat, órákat, kávéskészleteket rajzolt naphosszat. Komédiásvérük azonban itt sem vált vízzé, a munkások közreműködésével csakhamar műkedvelő előadásokat tartottak, amelynek keretében klasszikus darabokat adtak elő. Béla innen ment nyugdíjba, Mártát pedig 1955-ben egy leépítés alkalmával elbocsátották. Ekkor ismét nekiállt levelezni a szereposztó potentátokkal, de csak ilyen válaszokra méltatták: „igazgató elvtárs megbízásából közlöm, hogy az Ön személyét színházunk előjegyzésbe vette, amennyiben esetleg sor kerülne fellépésére, úgy értesítjük.”

Huszka Jenőn keresztül ekkor váratlanul felkeresi Fábri Éva televíziós szerkesztő, akinek gyermekkori élményként él emlékezetében a színésznő és fényes sikerei. Sokat lobbizott Márta visszatérésének érdekében és végül fáradozásait siker koronázta. Már úgy tűnt, Márta ismét visszatérhet a színpadra, amikor kitapintott a testén egy daganatot. Azonnal operálni kellett és az utókezelések is sokáig tartottak, ezért a fellépést el kellett halasztani. Az igazi tragédia azonban csak akkor következett, amikor kiderült, hogy a sugárkezelés miatt örökre elvesztette énekhangját. Az orvosok 2 évet jósoltak neki.

1920s_2.jpgBéla, tevékeny szervező lévén, a nyugdíjba vonulása után képtelen volt otthon ülni. Templomoknál házalt grafikáival, többnyire sikertelenül. Volt, hogy csak úgy, felszállt a villamosra és végigment a teljes vonalon oda-vissza és bámult ki az ablakon. Eseménytelen egyhangúságban peregtek a hónapok, amikor egyszer elhatározta, hogy hatalmas albumokba ragasztja kettejük művészi pályafutásának emlékeit, dokumentumait. Aztán egy napon, 1959. október 7-én meghalt 64 éves korában.

Márta ezalatt a Csepeli Vas és Fémműveknél dolgozott bérszámfejtőként. Egy alkalommal ismét megkereste őt Búzáné Fábri Éva, aki titkárnőt keresett a Televíziónál. Itt dolgozott Béla halála után egy újabb létszámleépítésig, majd ismét megalázó segédmunka következett: 1965-től az Iparművészeti Vállalat zsűri termében ő rakosgatta ki a tárgyakat a zsűri elé elbírálásra. Öt évvel később ismét fellobbant a rák testében és hosszú szenvedés után, 1972. június 6-án meghalt. Mindössze 56 évet élt.

1959_k.jpgLányuknak sosem beszéltek múltbéli sikereikről, túlságosan fájt nekik, hogy erőszakkal eltávolították őket eredeti hivatásuktól. Ha a kis Márti kérte, mégis meséljenek neki, mindig csak azt mondták: rég volt, elmúlt... Márta sokáig A cigány filmváltozatát sem láthatta, mert a tévé nem vetítette és a család is úgy tudta, hogy elvesztek a kópiák. Csak jóval Zimonyi halála után tudta meg, hogy mégis megvan a film és akkor nézhette meg először az elnyűtt kópiát.

Zimonyi Márta és Szentiványi Béla élettörténetét, szakmai pályafutását csak az említett négy emlékalbumból tudtam rekonstruálni. A megható fényképek, régi újságcikkek, plakátok, és szórólapok kronológiai gyűjteménye ma már az Országos Színháztörténeti Múzeum becses darabjai. Márta az intézménynek ajándékozta őket, hogy mások is megismerhessék belőle szülei sikereit és szomorú élettörténetét. A háború utáni éveikről Márta mesélt részletesen, köszönet illeti őt ezért az őszinte megemlékezésért. Őt egyébként szülei zongorázni taníttatták, bízva a művészet öröklétében. Férjhez ment, két fia született és a mai napig zeneiskolában zongorát tanít. Tőle tanulom én is a zeneművészetet.

Dósa István

Szólj hozzá!

Címkék: budapest zene történelem kommunizmus xx. század színháztörténet kultúrtörténet sztárkultusz

Újabb két ijesztően izgalmas werkfilmre bukkantunk

2016.04.02. 01:16 :: mkurutz

A Super8.hu archívumának jóvoltából közöljük azt a két sosem látott amatőr werkfilmet, amit a közelmúltban találtunk egy operatőr hagyatékában. Mindkét filmvígjátékot 1957-ben forgatták és a történelem ijesztő hasonlósággal ruházta fel a két produkciót. Ez pedig az, hogy a két főszereplő, Darvas Iván és Mensáros László az országos bemutató idején már börtönben voltak. Aki ismeri a két nagyszerű művész életútját, azok nyilván tudják, hogy az 1956-os forradalom két emblematikus alakjáról van szó. Mindketten részt vettek a forradalomban, persze nem fegyveresen, hanem politikai szerepet vállalva. Mensárosnak a Debreceni Forradalmi Bizottmány tagjaként bizonyos értelemben az ottani színház rendjét és épségét sikerült megmentenie, míg Darvas az éppen börtönben ülő testvérét szabadította ki sok más politikai fogollyal együtt. Kettejük forradalom alatti története egy-egy izgalmas epizódja 56-nak, aminek legfeljebb csak mozgóképes melléklete lehet ez a két film, amiben utoljára főszerepet játszottak letartóztatásuk előtt.

kepkivagas.JPGEgészen pontosan az 1957 tavaszán forgatott Gerolsteini kalandról és a nyáron készült Játék a szerelemmel című filmek felvételeiről van szó. Sajnos egyik produkció sem lett a magyar filmtörténet kimagasló alkotása, de hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy ennek valami köze van a két főszereplő letartóztatásához. Ezek a filmek azok közé a kedélyjavító vígjátékok közé tartoznak, amelyeket a Rákosi-rendszer utolsó nekirugaszkodásával próbált meg bevetni a közhangulat javítása érdekében. Sok ilyen készült akkoriban és egy részük valóban sikeres lett (pl. Csendes otthon, Csodacsatár, Mese a 12 találatról), mások viszont elmerültek az emlékezet tengerében. Történt mindez annak ellenére, hogy a magyar filmtörténetnek az egyik legjelentősebb korszaka volt ez olyan filmekkel, mint a Hannibál tanár úr, a Szakadék, vagy a Bakaruhában. Nyilván nagyobb levéltári kutatást igényelne annak kiderítése, vajon mi okozta a két film bukását, de valószínű, hogy nem a két tehetséges és rutinos rendező, Farkas Zoltán és Apáthy Imre ügyetlensége, hanem sokkal inkább az összecsapott forgatókönyvek.

farkas.jpgFarkas bukása a Gerolsteini kalanddal például akkora volt, hogy sosem engedték többé a rendezői székbe ülni, pedig valamikor a negyvenes évek elején ő készítette az első magyar neorealista filmet, A hegyek lányát. Nyilván nagyon boldog volt és igyekezett bizonyítani ezzel a filmmel, miután több éves bujkálás és mellőzés után, nem sokkal azt megelőzően léphetett be ismét a filmgyár kapuján. De a produkción átok ült. Nem csak Darvas Iván főszerepeltetése volt hendikepes tényező, de a filmtől is sokat vártak, mivel ez volt a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárból átalakított Budapest Filmstúdió első játékfilmje. A filmgyár azonban sikerek helyett nemsokkal később botrányoktól lett hangos, amikor a kastély díszleteinek bontásakor elrejtett fegyvereket találtak a gipszkarton oszlopokban. Nyilván az egész stáb leizzadt a hírre, de leginkább Farkas, aki örült, hogy megússza annyival, hogy élete hátralévő részében neve már csak vágóként köszönhet vissza a filmfőcímekről. Nem is vidám senki a forgatás utolsó napján készült stábfotón, ami a rendező hagyatékában maradt fenn és került hozzánk a Hangosfilmhez, pályájának sok más állomását megörökítő werkfotójával együtt.

gerolsteini.JPG

Darvas Iván 2001-es Lábjegyzetek című visszaemlékezésében ír arról, ahogy a belügy már a forgatáson érdeklődött a gyártásvezetőnél arról, meddig tartanak a felvételek. 1957 május 30-án, az utolsó forgatási napon aztán éjfélkor a színész lakása előtt megállt három fekete kocsi és az utcát is lezárták. A bemutatóra szeptember 5-én került sor, amikor Darvas már a Gyűjtőfogház rabja volt. Itt találkozott bő egy évvel később Mensáros Lászlóval, akit akkor kapcsoltak le. A Játék a szerelemmel bemutatójával azonban már óvatosabban bánt a kultúrpolitika. Csaknem két évvel később, 1959 júliusában mutatták csak be, addig dobozban aszalva a kész produkciót. Mensáros tíz nap híján egy évvel később szabadult csak, amikor ez a filmje már régen lefutott a mozikban. Darvas ekkor már bő egy éve szabadlábon volt és egy Damjanich utcai műanyagfröccsöntő üzemben dolgozott. Mensáros a szabadulása után egy textilraktárban segédmunkásként tudott csak elhelyezkedni, és mindkettejük számára sokáig teljesen reménytelen álomnak tűnt a visszatérés. Sorsuk magánéletük összeomlásában is közös. Mensáros még a börtönben elvált feleségétől és csaknem egy évtized múlva nősült újra. Darvas Iván Tolnay Klárival való házasságát is tönkretették a börtönévek, szabadulását követően elváltak útjaik. Második felesége az a Házy Erzsébet lett, akivel a Gerolsteini kaland szerelmespárját alakították néhány évvel korábban.

A Játék a szerelemmel is az átalakított Budapest Filmstúdió filmje volt, meséje pedig egy képzeletbeli idilli jelenbe repítette a nézőt, aki bizonyára kicsit hitetlenkedve fogadta a szerelmi történetet, annyira valószerűtlen és légből kapott volt helyenként. Pedig látványvilágába olyan technikai bravúrokat is bevetett az operatőr Bodrossy Félix, amelynek megfejtése még a mai néző számára is feladja a leckét. Fényes Szabolcs írta a zenét és Rátonyi Róberttől Psota Irénig sok akkori színészóriásunk játszott benne. Nem mellékesen ez a film volt az, amely hosszú idő után először adott lehetőséget a börtönből néhány évvel korábban szabadult Kiss Ferenc számára a visszatéréshez. Ő játszotta Jupitert és szemlátomást nem ugyanaz az ember volt már, akitől 1944-ben elbúcsúzott a közönség. Nyolc év fegyház, majd az azt követő segédmunkás és földmérői élet megtette a hatását, a játékán mégis érezhető, hogy óriás tért vissza a filmvászonra.

18511.jpgA fennmaradt werkfilm valamikor 1957 augusztusában készült Leányfalu környékén, legalábbis az átkozmetikázott leányfalui hajóállomásra érkeznek meg hőseink, amikor ahhoz a csinos kis villához érkeznek, amelynek kertjében készültek ezek a felvételek. Látszólag lényegtelen adalék, hogy ezen a forgatáson ott volt a Film, Színház, Muzsika fotóriportere, Kotnyek Antal is, nekünk azonban mégis fontos és örömteli, hiszen a werkfilmen is látható beállításról készített fényképe megtalálható a Fortepanon is. Maguk a játékfilmek sajnos nem, ezekre várni kell, amíg a tévé egyszer műsorra tűzi.

Szólj hozzá!

Hamarosan bezár Bécsben a mozgókép őskorát bemutató kiállítás

2016.03.04. 01:26 :: mkurutz

Aki szereti a mozit és a lélegzetelállító százéves csodamasinákat, az síelésből jövet-menet ugorjon be Bécs belvárosába és nézze meg az osztrák Filmarchívum egészen elképesztő kiállítását, ami a megmozdított kép története előtt tiszteleg, egészen a filmszalag megjelenésének pillanatáig. Az archívum másfél éve felújított mozijában, ami a Kärtner Strasse egyik mellékutcájában, a Johannesgasse 4. szám alatt található, egyszerre három szinten mutatják be a döbbenetesen gazdag anyagot, amit a világ több országából gyűjtöttek össze erre az alkalomra. A kiállítás ingyenes, ügyelni csak a nyitva tartásra kell, mert hétköznap csak délután kettőtől, hétvégén viszont már 11-től látogatható az intézmény. És ami a legfontosabb: már csak márciusban!

2016-03-02_15_38_38.jpgA Monarchia legszebb éveiben emelt színházépületet amúgy is érdemes közelebbről szemügyre venni, mivel ezt a pincétől a padlásig példamutató alázattal újította fel és vette birtokba a Filmarchiv Austria. Az egykori METRO mozi méltó az új nevére, mivel valóban Kinokulturhaus az az intézmény, amit működtetnek benne. Négy szinten két moziterembe lehet menni, de ez a két terem két külön világ is: egy eredeti, régi bordó bársonyos klasszikus filmszínház, egy emelettel feljebb pedig egy multiplex, ezüstvászonnal, ahol épp mostanában korai 3D-filmekből tartanak retrospektívet. Az emeletei mozigépház a hátsó üvegfalával olyan, mint egy látványpékség, ahol pontosan nyomon követhető a moziüzemeltetés klasszikus formája hatalmas 35-ös gépekkel, tekercselővel és persze a mozigépésszel. Az előtérben, ahol a belsőépítészeti alázat keretében meghagyták a régi, még Schillingben kiírt árakat a pénztár fölötti táblán, jól megfér egymás mellett a neobarokk és a posztmodern stílus. A levegőben lógó kasszapult mögött derűs fiatalok szolgálnak ki és pontos tájékoztatást adnak az intézmény által kiadott tengernyi, a helyszínen is megvásárolható monográfiáiról és filmjeiről. Az osztrák filmarchívum nem csak a filmhíradóit jelentette meg DVD-ken, de olyan válogatások tucatjai is megvásárolhatók ott, amelyeken az ország egyes kisebb vagy nagyobb területi egységeinek archív képsorait válogatták és gyűjtötték össze.

2016-03-02_15_38_58.jpgDe térjünk vissza a Kinomagie (Mozimágia) című kiállításra, amely alcímében nagyon találóan utal a filmtörténet előtti időkre. A kiállított anyag némiképpen kronológiában mutatja be ezt a több száz évet felölelő időszakot, térben viszont meglehetősen nagy ugrásokat tesz, mivel csaknem az egész glóbuszról találhatók itt elmés játékok, kísérletező elmék gépszülöttei. Maguk a kiállított tárgyak is nagyon sokfajták, mivel a festményektől a papírjátékokon át az optikai berendezésekig rengeteg minden megtalálható itt. Még a magát filmtörténetileg tájékozottnak képzelő ember is az egyik ámulatból a másikba esik ezeknek az egyenként is felbecsülhetetlen értéket képviselő műtárgyaknak a láttán. Pedig sehol sincs teremőr, aki lepisszegné az embert, valahogy arrafelé nem jut eszükbe az embereknek, hogy ilyesmivel fárasszák a látogatót, jóllehet a látogató sem azért jön, hogy zsebre vágjon egy objektívet, vagy belebabráljon abba, amit nem tett tönkre senki 200 év alatt. Jóllehet, nem is érez késztetést a látogató a nyúlkálásra, mivel minden magától működik, forog, ki- vagy bekapcsol. Igazi fényjátékház, ahol mindent ki lehet próbálni, be lehet kukucskálni, nyilván azzal a kíváncsisággal, amivel tették azt őseink. Ők persze álmukban sem gondolták volna, hogy az, amit akkor áhítattal nézegettek, olyan találmányok sorozatához vezet majd, amely napjainkra behálózza az emberiség egész életét, ha kell sakkban, ha kell izgalomban tartja az egész világot, ugyanakkor elfér a zsebünkben és arra is jó, hogy rögzítsünk és megosszunk vele olyan élményeket, mint amilyen ez a kiállítás.

Rögtön elsőnek egy 19. századi fényjátékon alapuló trükk: a Wagner operahősnőnek is beillő hölgy magát nézegeti a tükörben, ám a fény beesési szögét megváltoztatva váratlanul tündér jelenik meg a tükörben.

Ennek az 1810 körül készített térhatású játéknak a neve Karnevál, és segítségével a palota kivilágított ablakán át bekukkanthatunk a fényes ünnepségre. Hosszan elnyúló termet lát a szemlélő és némi mozgást, amelyet a szokatlan perspektíva és a 8-10 egymás mögött elhelyezkedő síkréteg egymáshoz való viszonya és mozgása kelt az emberben.

Ez a frontfényt és ellenfényt cserélgető játék nagyon népszerű lehetett az elmúlt évszázadokban, mert rengeteg variációját lehet látni a kiállításon. Alapvető technikai trükkje a papírlyukasztás, de fontos szerepe van a papírok rétegeinek, vastagságának és színezésének is. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy annak idején vajon miként oldották meg a világítás cseréjét pusztán gyertyafénnyel.

Íme az előzőnek egy némiképpen hasonló változata, amin már nem rajz, hanem perforált fénykép kelti életre a Vezúv kitörését.

A csodakerék viszonylag ismert és kis kézügyességgel ma is könnyen elkészíthető. Ezek azonban eredeti korongok és a valóságban sokkal jobban működnek, mint telefonkamerán keresztül.

Laterna Magicának, vagyis Bűvös Lámpának hívják ezt a hatalmas két lencsés monstrumot, ami viccesen válogatott, rendszerint valamilyen szempontból ellentétes tartalmú képpárokat tud egymásra vetíteni. Itt ugyanazt a házat látjuk éjszaka és nappal.

Ennek a szemből nézve tökéletes térhatást nyújtó képnek is az egymás mögött elhelyezett síklemezek biztosítják a mélységet. Nem kis műgonddal készülhetett ez a kisebb szekrény méretű nézőke, de az is pihent elme lehetett, aki kigondolta és elbíbelődött vele a 19. század végén.

Szándékosan maradt a végére ez a hirdetőoszlop-méretű forgó háló, aminek lényege csak egészen közelről derül ki. Kétméteres spirálban mutatja be, amint egy férfi egy lépcsőn felfelé haladva felöltözik és kilép a semmibe. Nem csak azért került ide, mert ez talán a legszuggesztívebb, de azért is, mert ez egy modern installációs kiegészítése ennek a hatalmas és gazdag kiállításnak, amellyel a ma embere tiszteleg a hőskorszak kísérletező kedve előtt.

Szólj hozzá!

Egy vadiúj műfaj, amiről kiderül, hogy csaknem 110 éves

2015.11.11. 11:51 :: mkurutz

Nem éppen filmes műfaj, de médiatörténeti szepontból mindenképpen itt a helye! Tegnap este utolsó előtti előadásához érkezett a TEXTÚRA 2015 elnevezésű formabontó színházi produkció, amelynek születésa az ötletgazdák állítása szerint hat évvel ezelőttre tehető. Aki nem tudná miről is van szó, annak elmondjuk, hogy a helyszín nem is színház, hanem valamely képtár, jelen esetben a Magyar Nemzeti Galéria, ahol az éjszakába nyúlóan több helyszínen színészek különböző írók monológjait adták elő egy-egy híres vagy kevésbé ismert alkotás előtt. Az új műfaj sem színésznek, sem közönségenk nem könnyű falat, mivel olyan dologgal kísérletezik, amelyre eddig nem volt példa. Emiatt az eredmény is vegyes, de elmondható róla, hogy bizonyosan gyökeret ver majd színházi kultúránkban, mert valóban született néhány remekmű.

2015-11-10_20_12_47.jpg

Az egyik ilyen volt az, amikor Barnás Ferenc Shylock monológját Jordán Tamás adta elő Mednyánszky László azonos című festménye előtt. Az előadásnak számomra volt egy különleges mondanivalója is, hiszen a kép mellett közvetlenül az a festmény függ, amelyről öt évvel ezelőtt a Gramofon Online blogjában kiderítettük, hogy 1906 körül ugyanerre a sorsra jutott. A csaknem 110 évvel ezelőtti eseményre persze már senki sem emlékszik, holott hangfelvétel is készült róla. Bihari Sándor Bíró előtt című, 1886-ban készült képéről van szó, amely tehát azért különleges, mert a TEXTÚRA egyfajta előképe is lehet, amennyiben annak tekintjük azt, hogy Göndör Aurél komikus az itt is meghallgatgató hanglemezen valami nagyon hasonlót művel ahhoz, amiről ezek a múzeumi-színházi esték szólnak.

Ahogyan akkor írtuk a Gramofonon, a színészt, aki nyilván maga írta a jelenet szövegét is, nyilvánvalóan a festő korai halála ihlette meg. Göndör Aurél, méltatlanul elfeledett színésze a magyar színháztörténetnek, akinek sok száz, gramofonlemezen fennmaradt kabaréjelenete vérbő humorról és a századforduló frivol világáról tanúskodik. Kedvenc figurái, akiknek szívesen bújt a bőrébe, rendszerint szegény kismeberek, zsidó kupecek, bakák, cigányprímások és egyéb földönfutók, vagyis az 1900 körüli magyar falusi élet jellegzetes alakjai, akik ma már csak ilyen Bihariéhoz hasnló életképekről, vagy Petőfi versekből tekintenek ránk.

Végezetül bemutatjuk magát a festményt, amellyel Bihari elnyerte a Képzőművészeti Társaság díját, és amely a leghíresebb magyar életképfestővé avatta. Így írt róla Genthon István 1935-ben: "A magyar zsánerképek egyik legjobbika, melyen a vidéki bíró színe előtt megjelenő cigányok bepanaszolják a duhaj legényt, ki a hegedűt eltörte. (...) Az irodalmi elem, a mese ezúttal is nagy szerepet játszik, de nem akkorát, hogy a kép festői értékeit nyomná. Az addigi zsánerképekkel szemben a humor, mely nem vált anekdótázássá s a keresetlenség újítást jelentett. Bihari megérdemelte a sikert."

bihari_sandor_biro_elott.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: történelem színháztörténet kultúrtörténet hanglemeztörténet médiatörténet

Emigráns magyar színészek menedékkérő engedélyeire bukkantunk!

2015.10.22. 23:58 :: mkurutz

Valahol Dél-Amerikában beszkennelték és kietették a netre azokat a bevándorló- és menedékkérő okmányokat, amelyekkel a háború után honfitársaink új hazára leltek, távol Magyarországtól. Döbbenetes fényképek, szívszorító tekintetek néznek ránk azokról az ideiglenes és végleges tartózkodásra feljogosító okmányokról, amelyekre most bukkantunk rá az interneten. Karády Katalin, Vaszary Piri, Szilassy László, a teljes Páger-család és sok más emigráns művész igazolványképén keresztül olyannak láthatjuk az akkor már idősödő kedvenceinket, ahogyan sohasem volt alkalmunk.

Megint csak a véletlen sodorta elénk ezt a magyar emigráns témát. "Ezt figyeljétek!" - jött ma délután a körlevél szerkesztőtársunktól, Deák Tamástól, aki rögtön el is küldött néhány linket, amit nagy izgalommal nyitottunk meg. Mindenre számítottunk, de erre nem! Éppen a rejtélyes úton eltűnt Németh Romola adatlapját szerkesztettük, amikor a kutatás közben Tamás belefutott a Family Search adatbázisán keresztül abba az 1947-es okmányba, ami aztán a lavinát elindította.

nemeth.jpg

Miután dobtunk egy hátast, rögtön elkezdtük beírogatni a leghíresebb emigráns színészeink nevét. Mindjárt az Argentínai Magyar Nemzeti Színház művészeivel kezdtük. Íme Szilassy László 1960-ban megkapott végleges letelepedési engedélye, amelyet a találatok sorában két másik ideiglenes előz meg 1945-ből és '54-ből.

szilassy60.JPG

Idősödő, őszülő, de még mindig vonzó férfi néz ránk az okmányról, amelynek foglalkozási rovatába díszlettervezőt írt be. 1946-tól Brazíliában élt, majd átköltözött Argentínába. 1960-ban elhatározta, hogy családjával visszaköltözik Brazíliába, ez az okmány nyilván ennek kapcsán keletkezett. Az ötvenes évek elején sokat játszott együtt régi partnerével Vaszary Piroskával, akinek 1951-ben kelt ideiglenes konzulátusi adatlapja szintén megtalálható ebben az adatbázisban.

vaszary51.JPG

Róla és emigrációban töltött éveiről éppen a közelmúltban olvashattunk egy érdekes cikket. Ő is oszlopos tagja volt a rövid életű Délamerikai Magyar Színjátszó Társaságnak, csakúgy, mint ezen az 1952-es tartózkodási engedélyen fásultan a semmiben tekintő Hajmássy Miklós.

hajmassy.JPG

Talán az ő arcán ütközik ki leginkább az emigrációban töltött évek keserűsége. Ez egyébként jól lemérhető a Hangosfilmen lévő adatlapjához mellékelt képgalérián is. Ahogyan Szilassyt Lászlót sem lehet művésznevén megtalálni az adatbázisban, úgy Pálóczy Lászlót sem érdemes ezen a néven keresni. Ladislao Papolczyként szerepel egy 1963-as brazil 30 napos turista okmányon, amin kereskedőként tüntette fel magát.

paloczy63.JPG

Érdekes, hogy a színtársulat oszlopos tagjának, Szeleczky Zitának nem találni semmilyen okmányát az adatbázisban, pedig ismert, hogy édesanyjával és két testvérével együtt ekkoriban szintén Argentínában éltek. Megvan viszont akkor már elvált férjének néhány adatlapja.

A két legérdekesebbet hagytuk a legvégére: a Páger-családot és minden idők legnagyobb legendáját, Karády Katalint, akinek misztikumában kétségkívül az emigráció is nagy szerepet játszott.

karady.JPG

Mivel 1951-ben hagyta el Magyarországot, nagyon valószínű, hogy ez lehetett első tengeren túli okmánya 1952-ben. A szöveg szerint kalaposnőként jelentkezett be, bár az adatok nem biztos, hogy hitelesek, miután itt is letagadott a korából 4 évet. Az viszont figyelemre méltó, hogy azonnal megkapta az állandó tartózkodásra jogosító engedélyt. Nem úgy Págerék, akik még 1954-ben is csak ideiglenesen tartózkodhattak az országban.

pager52.JPG

Döbbenetes élmény látni az ötvenegynehány éves, éppen idősödni kezdő Págert, hiszen gazdag életműve pont ezt az egy évtizedet nem örökítette meg. 46 évesen ment el és 58 volt, amikor visszajött Magyarországra. Neki egyébként több tartózkodási engedélye is fent van az adatbázisban, és a "Páger" névre keresve megtaláljuk feleségét, Komár Júliát és két tinédzser lányukat, Juditot és Júliát is.

A listát a végtelenségig lehetne folytatni, mint ahogyan a szájt létrehozóinak is az volt a célja, hogy ki-ki felfedezze rokonait, vagy éppen nemzeti kultúrájának a nagyvilágban eltűnt alakjait. Ismeretlenül is köszönet érte mindazoknak, akik részt vettek ennek a több százezer adatlapnak a közzétételében és szerkesztőnknek, Deák Tamásnak, hogy felfedezte!

Update: megtaláltuk Perczel Zita 1939-es és Szeleczky Zita 1949-es tartózkodásiját, valamint sok más magyar művész dokumentumát. Deák Tamás külön posztban mutatja be ezeket az okmányokat a Változó múlt bogon.

7 komment

Címkék: fotó film amerika történelem filmtörténet xx. század emigráció sztárkultusz

1940-es színes filmgyári fotók kerültek elő

2015.10.06. 23:10 :: mkurutz

754203_orig.jpg„Istenem, de jó lett volna ebből színes filmet csinálni!” - sóhajtott fel 1941-ben a Filmiroda állófotósa egy tesztvetítésen, ahol a török időkben játszódó A beszélő köntös musztereit nézegette éppen a stáb. Katona Jenő gyártásvezetőnek szöget ütött a fejében a mondat, és még aznap éjszaka el is kezdte tervezgetni az AGFACOLOR tekercsek ide-oda szállítását a budapesti filmgyár és a berlini laboratórium között. Végül sikerült rábeszélnie a producert a többletköltségre, az operatőrt a lehetetlennek tűnő feladatra, s így megszülethetett az első színes magyar játékfilm, amelyről később kiderült, hogy mégsem lehet az első, mivel csupán három jelenetét forgatták csak színesben. Az első teljes egészében színes filmünkre, a Ludas Matyira még nyolc évet kellett várni.

Pedig a színes filmnyersanyag akkor már egyáltalán nem volt elérhetetlen álom. Sok civil fényképezett színes ún. fordítósfilmre, amiből papírkép még nem, viszont borotvaéles diakép született. 1940-ben három magyar amatőrfilmes leforgatta az első színes magyar bábfilmet, az Aqua Vitae-t, és velük párhuzamosan egyre többen kezdtek színes 8 és 16 milliméteres keskenyfilmmel kísérletezgetni.

A mozikban már a harmincas évek közepe óta lehetett színes filmet látni, főleg amerikai produkciókat ugyan, de a műsor előtti reklámblokkban szép számmal szerepeltek magyar gyártású egy-két perces tekercsek is, amelyek többnyire Macskássy Gyula műhelyében készültek. Az előadások előtti szünetben vetített reklámdiákból száznál is többet bemutattunk már az utóbbi hónapokban, ezek is csaknem mindig színesek voltak, igaz teljesen más technikával készültek. A színes fotó azonban mindenképpen szenzációnak számított a negyvenes évek elején. Olyannyira, hogy egyre nagyobb sikert arattak a vetített képes előadások, amelyeket színes diasorozatokból állítottak össze. Még A beszélő köntös kapcsán is rendeztek ilyet, hiszen a film standfotósa, Inkey Tibor százas nagyságban lőtte a színes képeket a film forgatásán. Ennek az egypéldányos diasorozatnak azonban nyoma veszett, csak néhány darab maradt fenn belőle Inkey hagyatékában. Nagy kár érte, mert egyedülálló dokumentuma lenne a magyar filmgyártás korai időszakának. Az ilyen színes werkfotó-sorozat amúgy is ritka, mint a fehér holló. Konok Tamás hagyatékában található a legnagyobb összefüggő sorozat az 1943-as Sári bíró forgatásáról, amiből néhány felkerült a Fortepanra. Ugyanott megnézhető egy színes sorozat a Nemzeti Színház egyik előadásának próbáiról is, ami szintén elég értékes dokumentum. Ami ezen kívül színes filmfotó ismert, az egy vicces portré Págerről és Dayka Margitról a Háry János forgatásáról 1941-ből. haryjanos.JPGSajnos nem tudni ki készítette és mekkora sorozat lehetett eredetileg. Annyi bizonyos csupán, hogy évekkel ezelőtt került a Hangosfilm gyűjteményébe Gaál László egykori gyártásvezető hagyatékából, sok más értékes fekete-fehér forgatási képpel együtt. Ezért is óriási szenzáció, ha ilyesmi előkerül, és reméljük, hogy nem csak nekünk szerez nagy örömet, hanem mindenkinek, aki szereti a régi magyar filmeket!

Ma reggel ugyanis nagy öröm ért minket, amikor megkaptuk Fortepanos barátaink levelét, benne három hihetetlenül érdekes színes képpel. Kettő ezek közül a Gül baba forgatásán készült 1940-ben, a harmadik egy teljesen más jellegű. Mielőtt megmutatnánk őket, el kell árulnunk, hogy sajnos fogalmunk sincsen arról, ki fényképezhette őket, de ezt még a képek tulajdonosa, Markovics Ferenc fotóművész sem tudta nekünk megmondani. Viszont elképesztő történetet mesélt a diaképek előkerülésének körülményeiről, amiben benne van az egész háború utáni Magyarország zűrzavara. "1945-ben vagy 46-ban vehette apám az akkori Teleki téri ócskapiacon, mert szüksége volt azokra a jó minőségű fém diakeretekre, amelybe eredeti tulajdonosa bepattintotta ezeket a kockákat. Ez valami Gamma által gyártott keret lehetett, és a saját felvételeit akarta ezekbe beletenni. Még szerencse, hogy soha semmit semmit sem dobott el, így ezek a képek is megmaradtak. Összesen négy ilyen képet vett: a két forgatási fotót, egyet a Magyar Filmiroda operatőreiről és egyet, amin egy őszibarack van. Apám egyébként akkoriban B-listázott jogászdoktor volt, akit éppen akkor rúgtak ki a ceglédi számvevőségről, és aki naponta járt fel Ceglédről a Teleki térre csereberélni, hogy valami pénzt szerezzen a családjának."

És most jöjjenek a képek, amelyek minden bizonnyal nagyban is elérhetőek lesznek hamarosan a Fortepan oldalán. Az elsőn tehát a Gül baba című 1940-es magyar film főszereplői: Jávor Pál (Gábor diák) és Makláry Zoltán (Mujkó cigány) a törökök táborában, vasra verve.

magyar_film_1940_korul_2.jpg

A második ugyanebből a filmből egy jelenetfotó, amin Gül baba (Kőmíves Sándor) és a kádi (Rátkay Márton) látható. A háttérben lévő turbános török és a legyező szolga ismeretlenek.

magyar_film_1940_korul-1.JPG

A filmgyártás történeti háttere iránt érdeklődők számára a harmadik kép nyilván a legizgalmasabb. Ezen, ha minden igaz, akkor a fiatal Török Vidor operatőr látható a kamera jobb oldalán, és ebben az azonosításban nagy segítség az MFI, azaz a Magyar Film Iroda sajtós karszalagja. Ez arra is enged következtetni, hogy valamiféle állami vagy politikai rendezvényen készült a kép, ahová a riporterek a karszalag segítségével jutottak be. Még egy dolog, ami nagyon valószínű: az operatőrök az MFI hangoskocsijának tetején állnak, azért látjuk őket ebből a szokatlan perspektívából. Az is biztos, hogy a Hősök terén készült a felvétel, legalábbis ilyen lámpa ott volt a háború előtt, mint az ebben a híradóriportban többször fel is tűnik. Az pedig nyilvánvaló, hogy már a háború éveiben járunk, hiszen mint látható, az operatőrök egyszersmind a Haditudósító Század katonái is.

magyar_film_iroda_1940_korul_masolata.JPG

Szólj hozzá!

Címkék: fotó film történelem fortepan nemzeti színház filmtörténet xx. század

Az I. világháború a magyar filmtörténetben (1914-1945)

2015.10.01. 11:39 :: mkurutz

A film a Nagy Háborúban

1914_mindent_meggondoltam_mindent_megfontoltam.jpgA világháborúk mindig komoly nyomot hagynak egy nemzet filmtörténetében. A jelenség természetrajza viszonylag jól nyomon követhető mind mennyiségi, mind minőségi változások tekintetében. Sok egyéb aspektusa mellett ez a két legfontosabb tényező ugyanis, amellyel pontosan lekövethető a történelem alakulása, a hadi sikerek és vereségek váltakozása a filmművészet homogén testén. A gazdasági élet statisztikai adatai mellett az egyik a művészet, amely a leghitelesebb mérőeszköze lehet a háborús konjunktúra és dekonjunktúra korszakainak. Míg a II. Világháború európai filmiparáról viszonylag teljes képet kaphat az érdeklődő a fennmaradt alkotásokon keresztül, az I. világháború éveinek filmgyártási körülményeit a tetemes hiány miatt jóval nehezebb megítélni. Az akkor készült magyar filmeknek mintegy 93 százaléka elveszett, a forgatással kapcsolatos dokumentációból pedig nem sokkal több maradt csak fenn. Mégis vállalkozhatunk hiteles vizsgálatra a Balogh Gyöngyi filmtörténész által évtizedeken át gyűjtött és gyarapított filmográfia [Balogh Gyöngyi: Magyar Filmográfia / Játékfilmek (1901-1929) / Magyar néma játékfilmek (Hungarian silent feature films) kézirat] alapján, amely a fennmaradt források segítségével, szisztematikus pontossággal veszi számba az 1901 és 1930 közötti korszak mintegy 600 fikciós magyar filmjének adatait.

A magyar játékfilmipar a háború kitörése előtti néhány évben született csak meg, így egy viszonylag új szakma és művészet volt az, amely máris szemben találta magát a történelemmel. Tétovázásra, különösebb útkeresésre nem nagyon volt idő, mivel az egyre lassabbá váló kereskedelmi útvonalak, majd a fokozatosan lezáruló határok, végül a nemzetközi piacok bojkottja miatt magának kellett előteremtenie azt a műsormennyiséget, amelyet a békeidőkben megszokott tőle közönsége. Az „inter arma silent Musae” szentencia nem igaz a filmművészetre, mert soha annyi alkotás nem forgott az egyes nemzetek műtermeiben, mint amennyi a két világháború éveiben.

hangosfilm_071.jpgA háború kirobbanásának hírére és az első katonai sikerekre nagy lelkesedéssel reagáltak a magyar filmes alkotók. Gere Zsigmond, aki maga is harcolt a fronton, írta az egyik legelső háborús drámát Őrház a Kárpátokban (1914. R: Zilhay Gyula) címmel, 1914-ben. Hőse egy hazáját szerető vasutas, aki családjával együtt maga is áldozatul esik az orosz betörésnek, azonban mielőtt még meghalna, fontos információkat juttat át a magyar táborba. Az első háborús év optimizmusára jellemző módon hamar megjelentek a szatírák és paródiák, amelyek fő céltáblája az ellenség volt. Ágyú és harang (1915. R: Pintér Imre) címmel Pintér Imre, a híres stagione-színész írta és rendezte azt a 3 felvonásos komédiát, melynek meséjében a „törpe király” népe, vagyis Olaszország viselt háborút Magyar Mihály és honfitársai ellen. A sovinizmus eszközével operáló mese figurái között ott találjuk a híres olasz írót, Gabriele D’Annunziot is, akit hősként ünnepeltek a front túloldalán, és a „Pikkoló királyt”, akinek szerepét egy cirkuszi törpével játszatta el a rendező.

15755249.jpgMég ennél is nemtelenebb film a Szerbia hadat üzen! (1914. R: Fodor Aladár) című 1914-es komédia, amelynek gyűlölködő meséjében a háború kitörésének előzményeit torzította el a forgatókönyvíró. A film főszereplője maga a szerb király, az alkoholista I. Péter, aki olyan határozatlan, hogy egész környezete visszaél gyengeségével. A korrupcióra épülő birodalomban még Szerbia telefonhálózatát is eladják az udvar szállítójának, Khonovits ócskavas-kereskedőnek. A királyi palotát düledező viskónak ábrázolják, amelynek bejáratát disznófejes cégér díszíti, és a történet során a királyi koronát is elzálogosítják, hogy az uralkodó pénzt szerezzen a háborúskodáshoz. Amikor kitör a háború, a király titokban "Poloskavác" fürdőre menekül, és onnan figyeli országa egyre reménytelenebb helyzetet. A burleszkbe fulladó eseményeknek végül csónakon érkező magyar katonák vetnek véget, akik a belgrádi Duna-partra lépve egy-kettőre megfutamítják a szerb katonaságot.

hangosfilm_019.jpgMár ebből a néhány filmből is jól látható, hogy az akkor született, és az új háborúval, mint alapélménnyel foglalkozó filmek sokféle műfaji koncepció mentén készültek. A fennmaradt források alapján megállapítható, hogy nagyjából négyféle alapműfaj különböztethető meg: a patetikus propaganda, a soviniszta propaganda, a romantikus dráma és a vígjáték. A cselekmények is inkább sablonosnak mondhatók. A heroikus, katonai erényekben és önfeláldozásban gazdag történetekben fontos szerep jut a nőknek, és visszatérő motívum az egyedülálló vagy magányos nőfigurák útkeresése, ami a melodráma egyik legkorábbi megjelenési formája a magyar filmben. Az unatkozó asszony vagy lány az izgalmasabb, gazdagabb és egzotikusabb világ felé menekül. Ez a világ pedig valahol Kelet-Európában, azon belül is egy orosz vagy lengyel város valamely orfeumában vagy zenés színpadán keresendő. Hősnőink minden esetben táncosnők lesznek és a csillogás és pompa helyett az ellenség katonatisztjeinek vagy zsaroló civileknek válnak prédájává. Feloldozást számukra minden esetben a szülőhazába való visszatérés, a megbocsátás, vagy a halál jelent. A háború alatt három ilyen film is született, ebből kettő fennmaradt. Mindkettő 1917-ben készült, az egyik Budapesten, a másik Kolozsváron, a mai Románia területén. Ez utóbbi, Az utolsó éjszaka (1917. R: Janovics Jenő) című meglepően hatásos dráma, amelyben látszólag nem játszik fontos szerepet a világháború. Ám mégis éppen annak kitörése fordítja meg a cselekményt a történet közepén és rendezi át a szereplők egymáshoz való viszonyát. Hőse egy orosz színpadokra szökött magyar földbirtokos-feleség, aki képtelen úrrá lenni környezete zsarnokoskodásán, és olyan veszélybe sodródik, amelyből nem kerül ki élve. mandaefg_04.jpgA másik, A föld rabjai (1917. R: Békeffy László) szintén keveset láttat a háború eseményeiből, mégis hangsúlyosan jelen van a történetben. Az Oroszországba szökött magyar parasztlányt, akinek útja a színpadról Taskentbe, egy kastélyba vezet, éppen a magyar hadifoglyok, köztük édesapja szembesítik kötelességével, a hazaszeretettel. A harmadik film elveszett. Az Attak (1914. R: Deésy Alfréd) címet viselte és három évvel korábban, 1914-ben készült. Ennek hőse is rossz útra tévedt „vengerka”, azaz keletre származott magyar táncosnő, akinek karrierjét a háború kitörése töri derékba. Őt is földije, egykori udvarlója menti ki és viszi haza falujába. A cselekmény helyszíne ezúttal egy galíciai kastély, ahol a nem túlságosan bonyolultan megszőtt mese jeleneteinek zöme játszódik. Ez a helyszínválasztás jó alkalmat teremtett arra, hogy a rendező, Deésy Alfréd ne hagyományos értelembe vett játékfilmet készítsen a történetből, hanem az akkor egyre divatosabbá váló ún. szkeccsfilmet. Ez a film, amely rendezője szerint az első volt ebben a műfajban, abban is különbözött a hagyományos filmtől, hogy írója rengeteg zenés és táncos jelenetet írhatott bele, amit az élő szereplők a kastély belső tereiben, vagyis a vászon alatti színpadon adtak elő.

kriegskinematograph-im-schtzengraben_1403291275926574.jpgA moziszkeccs műfaja az I. világháború idején született és virágzott fel. Ennek egyik oka, hogy némiképpen pótolta az akkoriban egyre ritkább színházi élményt, a másik pedig, hogy az ebben szereplő színészek a fellépésekre hivatkozva abban reménykedhettek, hogy megmenekülnek a katonai behívó elől. Ez azonban többnyire nem sikerült és hamarosan csak megjelenésében hasonló színészekkel vitték a kópiákat a különböző fellépésekre. A szkeccs mellett a vígjátékok és az operettek is virágkorukat élték a vásznon. Ennek oka, hogy a közönség idővel elfordult a szomorú drámáktól és az önfeledt szórakozásra vágyott. Nem is volt különösebben kíváncsi arra, ami a fronton történt, hiszen a valóságot láthatta a nagyfilmek előtt vetített mozgóképes riportokban, amelyekből egyre gyakrabban kerültek naprakész tudósítások a mozikba. Az osztrák és német operatőrök által készített eredeti frontfelvételeket azonban nem csak a kísérőműsorokban lehetett látni. Olykor fikciós filmekbe is bevágtak belőlük képsorokat, ezzel is a hitelességet keltve. Az ilyen fajta rendezői koncepcióból az egyedül fennmaradt példa a Jön az öcsém (1919. R: Kertész Mihály) című háborúellenes propaganda kisjátékfilm, amelyet 1919-ben rendezett Kertész Mihály (Michael Curtiz). Kertész különösen vonzódott ehhez a rendezői megoldáshoz, legalábbis ezt bizonyítja két, 1917-ben készült filmjének fennmaradt dokumentációja. 014curtizamagyarfoeldereje09534.jpgSőt, A magyar föld ereje (1917. R: Kertész Mihály) című háborús drámájának hatásosságát olyan szintre emelte, hogy a híradókból kiollózott harci jeleneteken kívül szereplőit elvitte eredeti háborús károk sújtotta helyszínekre is. A stáb így, a nehéz háborús közlekedési viszonyok ellenére, eljutott Szófiába és Konstantinápolyba, valamint olyan megostromlott városokba, amely beillettek a történet szerinti lerombolt orosz falunak. A Magyar Vöröskereszt megbízásából készült játékfilm története meglehetősen bizarr és tökéletesen ellentétes más filmek magyar szereplőinek sorsával és motivációjával. Kertész filmjének hőse a cári zsarnokság elől menekült orosz férfi, aki Magyarországon talál új hazát. Magyar állampolgár lesz, a magyar föld varázsa ad neki erőt az újrakezdéshez. Fia, aki már ezen a földön született, önként megy a harctérre, s a magyar hadseregben küzd az oroszok ellen, akik között saját nagyapjával is találkozik. A filmet Kertész talán nem sorolta életének fő művei közé, mint ahogyan a másik háborús munkáját, A béke útját (1917. R: Kertész Mihály) sem. Ez utóbbi, a hadikölcsön sikerét szolgáló 300 méteres propagandafilm volt, amelyről igen kevés forrás maradt fenn. Kertész nem sokat törődhetett a cselekménnyel, mert filmjének nagy részét a harctéri események kiollózott dokumentumai tették ki. Figyelmét sokkal inkább lekötötték az ebben az évben készült olyan romantikus kalandfilmjei, amelyeket az éppen bojkottált amerikai filmek mintájára készített. Ilyen volt a szintén fennmaradt Az utolsó hajnal (1917. R: Kertész Mihály) is, amelynek tartalma és környezete is egyértelműen amerikai vonatkozású.

4h5t.jpegAz I. Világháború alatti magyar filmtermés kétségkívül egyik legjelentősebb darabja az 1918 őszén bemutatott Hotel Imperial (1917. R: Janovics Jenő), amely Bíró Lajos abban évben megjelent színdarabja nyomán készült Janovics Jenő kolozsvári filmgyárában. A 6 felvonásos drámát ő maga rendezte, sok szereplőt és nagy statisztériát megmozgatva számos erdélyi városban. Még az Ausztriával közös császári és királyi 51. gyalogezred is segítséget nyújtott a felvételek során, amelyeken az orosz katonákat a gyalui gazdaságban dolgozó orosz hadifoglyok játszották el. A főszerepet a később világszerte ismert Várkonyi Mihály (Victor Varconi) alakította, aki azokban a hónapokban maga is a hadsereg katonájaként szolgált. "Bíró a nyílt szemű haditudósító és a bátor pacifista publicista tollával írta darabját" - ekképpen méltatták a kritikusok a darabot, amelyet az ezt követő évtizedekben szerte a világon többször is megfilmesítettek. Nagy vesztesége a magyar filmtörténetnek, hogy ebből az alkotásból mindösszesen néhány fénykép maradt csak fenn. Szintén elveszett a Bródy Sándor 1915-ös színdarabjából forgatott Lyon Lea (1915. R: Pásztory M. Miklós és feltehetően Korda Sándor), amely fontos alkotás a magyarországi zsidó témájú filmek sorában. A szintén háború elején forgatott film alkotói között találjuk Korda Sándort (Sir Alexander Korda), aki a rendezésben és a forgatókönyv megírásában is szerepet vállalt Pásztory M. Miklós mellett. Munkájuk eredménye, hogy a színpadinál tartalmasabb és látványosabb filmet sikerült készíteniük. 004059_64185465_270x405x4.jpgTöbb ponton el is tértek az eredeti drámától és olyan jeleneteket írtak bele a forgatókönyvbe, amelyek színpadon történő megjelenítése elképzelhetetlen lett volna. A filmen láthatóvá is vált mindaz, amit a darabban csak elbeszéltek, és mozgalmas tömegjelenetekkel, dekoratív plein-air felvételekkel gazdagították a látványt. A fennmaradt fényképek bizonyítják, hogy valóban látványos film lehetett, amelyben nagy szerep jutott a korabeli hétköznapi zsidó kultúra és vallásos liturgia bemutatásának is. A történet itt a Galíciába betört oroszok és a magyar hadsereg közé szorult zsidóság kálváriájáról szól egy csodarabbi szépséges lánya és az őt ostromló orosz nagyherceg viszonyán keresztül. A falut leigázó orosz parancsnok szeretné megkapni Leát, aki ha ellenáll, a falu lakosságának életét teszi kockára. Azonban fél a haláltól és ezért annak ellenére, hogy apja kiátkozza, inkább a gyalázatot választja. A herceg, látva a lány hősies kiállását és büszkeségét, szerelmes lesz és Lea sem marad érzéketlen a férfi iránt. Szerelmük azonban mégsem tud beteljesedni, mivel a magyarok ellentámadása kikergeti az oroszokat a faluból. Lea ekkor már nem tud választani. A herceg lovára emeli és együtt menekül vele. Leát a vágta közben korábbi szerelmének eltévedt puskagolyója öli meg, a herceg pedig önként követi őt a halálba. A filmet a világháború idején végig műsoron tartották, de 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején betiltotta a cenzúra. Berlinben és Bécsben azonban bemutatták, sőt ez utóbbi helyen, mint osztrák filmet vetítették.

Az egyre inkább elnyúló és reménytelenségbe fulladó háború a magyar filmipart és filmművészetet is megviselte. Az alkotók már nem hittek a győzelemben és a háború utolsó két évében már a közönség sem tudott mit kezdeni azokkal az optimista filmekkel, amiket 1914-ben még rajongva nézett. A háború utolsó évében készült Károly bakák (1918. R: Pásztory M. Miklós és Korda Zoltán) sem hozott már semmi lelkesítőt, semmi újszerűt. Az egyszerű mese sablonja csaknem minden háborút viselt nemzet filmtörténetében előfordul, a magyaréban többször is (pl. Az elcserélt ember, Bajtársak, Pergőtűzben). A falusi történet a frontról tévesen hozott halálhírrel indul, aminek hallatán a menyasszony elsiratja hős kedvesét és máshoz megy férjhez. Épp az esküvő előtt toppan be a halottnak hitt katona, aki látva volt kedvese boldogságát, bánatában visszamegy a frontra. Nemsokára behívják az ifjú férjet is, és az iránta érzett gyűlöletét az elhagyott vőlegény végül egy bombatölcsér szélén, mint bajtárs győzi le, amikor saját magát feláldozva menti meg ellenfele életét. A történet írója Korcsmáros Nándor, egy hazafias szellemű lap szerkesztője volt, akinek talán ez a legismertebb munkája. Kár, hogy a film nem maradt fenn, elképzelhető, hogy legfőbb értéke az akkori katonaéletről, a bakák mindennapjairól nyújtott reális életkép lehetett, mivel írója a katonai szleng szenvedélyes tanulmányozója is volt (Korcsmáros Nándor: Adatok a magyar katonanyelvhez, In: Magyar Nyelvőr, 1925. 54:94-6.).

1289dgtitle.pngKormánykezdeményezésre és jelentékeny állami támogatással készült Kolozsváron a világháború utolsó heteiben A métely (1918. R: Fekete Mihály) című játékfilm, amely az akkoriban elszaporodott vérbajos megbetegedések ellenpropagandája volt. A forgatókönyv Eugène Brieux Les Avariés című drámájából készült, amelyet a szerző 1901-ben írt. A művet az akkori francia cenzúra betiltotta, mert a szifiliszes megbetegedésről nem volt szabad beszélni, főleg nem nők előtt. 1905-ben mégis engedélyt kaptak a bemutatóra és a mű hatalmas sikert aratott. 1914-ben Amerikában készült az első filmváltozata (Damaged Goods, 1914. R: Tom Ricketts), a Kolozsváron forgatott film volt a második. Az erős drámai alapműből forgatott 1918-as magyar filmváltozat minden bizonnyal meggyőző lehetett, mert a rendező, az egyik főszerepet is alakító Fekete Mihály, a kórházi jeleneteket a kolozsvári bőrgyógyászati klinikán készítette. A spanyolnátha mellett ez a betegség szedte a legtöbb áldozatot a háborús években, így rengeteg, amúgy is legyengült embert, családot érintett. A megrázó történet egy házasság széthullását mutatja be, amelyben az orvosi segítség jelenti az egyedüli menekülést.

5.jpgEz a film jelképes lezárása az elveszetett I. Világháború magyar filmgyártásának, annak a hatalmas folyamnak, amely burleszkekkel és az irónián is túlmutató szatírákkal kezdődött, és amelyből néhány év leforgása alatt kifejlődött az értékes magyar filmdráma. Az egészet pedig egy csüggedt, fásult és gazdaságilag is csődbe jutott filmgyártás zárta le 1918-ban. Mindezek ellenére a háború befejeztével még egy rövid ideig tartó lelkesedés kijutott a magyar film történetének. Ennek nyilvánvaló oka a hirtelen beköszöntött békének, a polgári demokratikus átrendeződésnek és a Tanácsköztársaság kikiáltásának tudható be. A világon először itt államosították a filmgyártást, így még számos produkció készülhetett az évtized végéig. A háborút azonban egyik újonnan készülő film sem érintette hangsúlyosan, noha jelentős az a néhány rövidfilm, amely örökre leszámolni igyekezett a pusztító kataklizmával. Egyik ezek közül az Őfelsége a király nevében (1919. R: ismeretlen) című egyfelvonásos propagandafilm, amelynek alkotói és szereplői ismeretlenek. A film egyetlen fennmaradt kópiája később a rendőrség irattárába került, mint bűnjel, a kommunizmus heteiben bemutatott filmhíradókkal együtt. Itt maradt fenn az a filmtekercs is, amely vélhetően Kertész Mihály utolsó magyarországi munkája. Ez a már említett Jön az öcsém (1919. R: Kertész Mihály) volt, amely eredetileg egy, az újságokban megjelent költemény megfilmesített változata volt. 1919 április 3-án mutatták be Budapesten. Kertész és felesége (Kovács Ilonka, a későbbi Lucy Doriane), aki szintén játszott ebben a filmben, a következő hónapban már Bécsben voltak. A férfi főszerepet alakító Beregi Oszkár, az őt érő támadások miatt hónapokkal később követte őket. A Tanácsköztársaság eufóriáját a trianoni békeszerződés sokkja követte, melynek során Magyarország elvesztette területeinek kétharmadát és vele kultúrájának egyik fontos bástyáját, a kolozsvári filmgyárat.

A Nagy Háború a filmben

A húszas évek elejétől kezdve lassanként apadt a magyar filmek száma. 1925-től az évtized végéig az évente gyártott magyar nagyjátékfilmek száma nem érte el a tízet, az utolsó három évben már csak 2-3 egészestés film készült. Ennek oka az egyre fokozódó gazdasági krízis és a határok újranyitása volt, melyeken át szinte elborították a hazai piacot az amerikai és nyugat-európai filmek. Jelentős tényező volt filmgyárainkban a külföldre, első sorban Ausztriába és az Egyesült Államokba emigrált hazai emberi erőforrás hiánya. Nem csak legtehetségesebb rendezőink, de színészeink jó része is az akkor még internacionális némafilmgyártás külföldi eldorádóiban kapott a hazainál sokkal kedvezőbb ajánlatokat. Az itthon maradt művészek kevés munkájuk mellett a korábbi sikerek "szkeccsesítésével" próbálkoztak, ami az aranykorban készült filmek újravágását jelentette. Ami újgyártású film készült ekkor, az műfajában a város és falu közötti szélsőséges különbséget mutatja: népszínműveket, vagy amerikai mintára, a tengerentúlon játszódó kalandtörténeteket forgattak.

15716879.jpgEbből a felhozatalból kitűnik az 1927 tavaszán bemutatott A kis hős (1926. R: Letzter József) című "filmregény", amelynek forgatókönyvét egy akkoriban megjelent regény (Pekár Gyula: Kis hős, 1927.) alapján egy miniszteri tanácsos, Kőrösy Henrik írt. A "Vádoló sírok" munkacímen kezdett forgatás végeredménye egy meglehetősen didaktikus diáktörténet, amelynek középpontjában egy fiatal kárpátaljai magyar tanuló áll. Az iskolapadban a magyar nemzet számára szimbolikus költőt, Petőfit választja példaképéül, és apja és nagyapja után ő is kiszökik a háborúba, ahol megbosszulja azok halálát egy orosz tiszten. Végül Pista szívébe is orosz szurony fúródik és úgy hal meg, mint példaképe. Sírjánál tanítója mond beszédet, melynek hatására a diákok ismét a naggyá növő Magyarországról álmodnak. A 8 felvonásos film vetítéseit élőszereplős prológus előzte meg, amelyet diákok adtak elő. A produkció alighanem a világháború tízéves fordulójának ünnepségeit készítette volna elő, amelyre azonban a kultúrpolitika, a még mindenkiben élő drámai veszteségek miatt, talán nem így akart emlékezni.

n_20-429-1.jpgKét elcsigázott hadifogoly baktat hazafelé a poros országúton. Ezzel a szimbolikus képsorral nyit az első magyar hangosfilmként ismert dráma, amely valójában az utolsó magyar némafilmek egyike volt. Az 1929-ben készült és még akkor zenével hangosított Csak egy kislány van a világon (1929. R: Gaál Béla) valójában szerelemről szól és nem arról a lelki pusztításról, amit a négyéves háború a szereplők életében okozott. A háború kitörésének húszéves évfordulóján sem sikerült igazán jó filmes megemlékezést készíteni. Az akkori alkotások (pl. Lila akác, 1934. R: Székely István) leginkább a boldog békeéveket idézték, amelyek nyugalmából a mozgósítás ébresztette a történetek hőseit. Ez a motívum még sok hangosfilmben megjelent, amely valamilyen módon kapcsolódott a háborúhoz. A világ közben nagyot változott, felnőtt egy generáció is, és már olyan távolinak tűnt az egész, hogy kezdett elveszni korábbi jelentősége. Az 1934-ben készült Az iglói diákok (1935. R: György István) című operettből filmre alakított mesében is csak érintőlegesen jelenik meg, amikor a történet végén a léha gimnazista főhőst a háború edzi igazi férfivá. Az első komoly dráma, amely említésre érdemes, teljes egészében a világháborúban játszódik. 1936 elején került a mozikba Café Moszkva (1935. R: Székely István) címen és a később Hollywoodban népszerűvé lett Székely István (Steve Sekely, S. K. Seeley) rendezte. Ez a történet is Galíciában, Lembergben játszódik, és több ponton is emlékeztet a Hotel Imperial meséjére, illetve Kertész Mihály Casablancájára (1942. R: Michael Curtiz). Ez a film is egy, a frontvonalon fekvő városka szórakozóhelyén játszódik, ahol a főszereplők, mint egymással hadban álló nemzetek polgárai találkoznak. Itt is a szerelemé a főszerep és ez által mentik meg egymás életét. Ez a melodráma nagy siker volt a maga idején, bár határainkat nem sikerült átlépnie, így sajnos nem lett nemzetközileg ismert alkotás.

Egy évvel később egyszerre három film is készült a világháborúról, azonban csak egyet érdemes kiemelni, amely maga is kitűnt a kor magyar filmjei közül. A Két fogoly (1937. R: Székely István) egy világháborús katona, Zilahy Lajos művéből készült. Rendezője Székely István, helyszíne pedig ismét az orosz front. Hősei szétszakított szerelmesek, akik a hosszú várakozás és a háború fogságában lassan lemondanak egymásról. Miután a férj halálhíre hazajut a hátországba, az asszony gavallér udvarlója oldalán találja meg boldogságát, a férj pedig egy orosz falusi lány oldalán, ahová sorsa és a hadifogság vetette. A film happy endje nem szokványos: az egykori szerelemesek új élete a film pozitív kicsengése.

Egy évvel később, 1938-ban újabb remekmű született, amelynek regény-előzménye közvetlenül a háború után íródott (Bónyi Adorján: Elcserélt élet, 1920). Ezt 1930-ban színdarabbá is átalakította a szerző, aki művében elsőként foglalkozott a háborús sebesülésből fakadó mentális traumával (a második 1940-ben készült „Az elkésett levél” címmel, R: Rodriguez Endre). Az elcserélt ember (1938. R: Gertler Viktor) hősei egymásra tökéletesen hasonlító magyar tisztek, akik közül az egyik meghal a fronton, míg a másik életben marad, de elveszti memóriáját. Amikor felébred, tévedésből társának a magánéletét kezdi folytatni, ám ahogy szép lassan erre ráébred, azzal is szembesül, hogy bajtársa felesége és kisfia előtt nem szabad lepleznie magát.

gertler147.jpgA magyar hangosfilm II. Világháború végéig tartó korszakában szinte már alig akad jelentős és említésre méltó alkotás. A háborút érintő történetek nagy része vagy gyenge szálon kapcsolódik a történelemhez, vagy csak felhasználja a háborús viszonyok adta életkörülményeket (pl. Az elkésett levél, 1940-41. R: Rodriguez Endre, Magdolna, 1942. R: Nádasdy Kálmán). Megjelennek újra a nemzetgyalázó filmek, ezúttal olyanok, amelyek céltáblája a Trianonban nyertes országok (Magyar feltámadás, 1938-39. R: Kiss Ferenc, Csepreghy Jenő). A Hollywoodban világhírűvé vált Tóth Endre (André de Toth) is inkább izgalmas kémtörténetet forgatott a Toprini nász (1939. R: Tóth Endre) című regényből, mint világháborús filmet. A leginkább német nyelvterületen ismert Cserépy Arzén (Arzén von Cserépy; Konrad Wieder) sok magyar remekműve mellett egy kifejezetten gyenge filmet készített Gorodi fogoly (1940. R: Cserépy Arzén) címmel a magyar hadifoglyok oroszországi szökéséről.

1940-ben készült az utolsó fontos I. világháborús film, a Sarajevo (1940. R: Ráthonyi Ákos), melynek címe elárulja a film alaptémáját. A háború kitörésének pillanatában kezdődő szerelmi történet egészen Oroszországig vezet, ahová menyasszonyként érkezik egy magyar lány. A cári tiszt kastélyában azonban nem szívlelik, és míg vőlegénye a fronton küzd, maga is rájön, hogy korábbi szerelméhez, az éppen közeli fronton megsebesült magyar katonához vonzódik. Látva ezt az orosz tiszt, nemes szívvel mond le a lányról és titokban átvezeti őket a határon, majd feladja önmagát. A nagyszerűen rendezett film végkifejlete szintén emlékeztet a Casablanca történetére, de más motívumaiban korábbi némafilmjeinkre is. Ebből is jól látható, hogy a világháborús téma a kor filmnyelvi közegében nem volt variálható a végtelenségig.

Hosszú ideig nem is készült több film a Nagy Háborúról, már csak azért sem, mert Magyarország egy évvel később újabb világháborúba lépett, amely hamar elmosta az első emlékét és jelentőségét. Új filmekre, új történetekre volt szüksége az embereknek, s míg ezekhez hozzájutott, pontosan ugyanazok a folyamatok zajlottak le a filmiparban, mint azelőtt néhány évtizeddel. A magyar film fellendülését ezúttal is bukás és összeomlás követte, de sokkal komolyabb formában, mint azelőtt. Nem csak a filmgyártásnak, de a mindennapi életnek is a romokból kellett újjászületnie, és hamarosan ez szolgált az új filmek alaptémájául.

(A tanulmány a "Filmic Recollection of Habsburg´s Final War" című osztrák projekt számára készült 2015-ben. Szerzője Kurutz Márton, a képek forrása: A Nagy Háború blog, Hangosfilm, Filmarchiv Austria, Franklin&Marshall College, Plakatkontor.de, IMDb, Mtime.com, Santa Barbara Historical Museum, Bagolyfészek blog, Europeana, MaNDA)

 

Szólj hozzá!

Címkék: budapest film amerika mozi történelem zsidóság tanácsköztársaság filmtörténet xx. század emigráció színháztörténet kultúrtörténet I. világháború osztrák-magyar monarchia mozitörténet

Isten embere

2015.09.22. 08:58 :: Deak Tamas

Van, létezik. Empirizmusra épülő világunkban persze egy ilyen kijelentés már önmagában viharos, de most olyasvalakiről mesélünk, aki az. Isten elhelyez, nevet ad, irányítja az utat, környezetet, hivatást ad (ezt nevezhetném Sorsnak, Gondviselésnek, véletlennek is, én a legrövidebbnek és a legjobbnak Isten nevét tartom).  Egy olyan életutat rövidebben és egy olyan találkozást hosszabban mesélünk el ami az előbbi mondatnak empirikus tartalmat is ad. Nem egyedüli azok közül, akiket én szívesen neveznék Isten emberének, de élete és munkája rendkívül egyedi és értékes volt. Ez tökéletesen ismeretlen maradt az átlagember számára - mialatt munkájának eredményét milliók látták és élvezték az évtizedek alatt.

d-baktay.jpgAz említett élet 1907. december 19-én kezdődött, amikor erdőbaktai Gottesmann Ernő huszárezredesnek és Manojlovic Paulinának megszületett második gyermeke, egy fiú aki ugyancsak az Ernő nevet kapta. baktay-ervin-3.jpgNagyobbik gyermekük, az akkor  hétéves Geraldine azon a csodás helyen látta meg a napvilágot, amit akkor Lembergnek hívtak. Ha valaki most még egyszer végigízleli a neveket és máris valami ismerős érzés fogná el, az nem a véletlen műve.  Az ifjabb Gottesmann Ernő nagybátyja erdőbaktai Baktay (eredetileg Gottesmann) Ervin, a rendkívüli és sokoldalú tudós és művész volt.

amrita_sher-gil_painter_1913-1941.jpgElső unokatestvére pedig Amrita Sérgil Dalma (angolosan Amrita Sher-Gil), a tragikusan fiatalon elhunyt festőnő, akinek India a modern festészet megteremtését köszönheti és így is tartja számon.

Gottesmann Ernő négy műegyetemi félév után a Magyar Általános Hitelbank idegennyelvű levelezője lett. 1938. márciusától a Magyar Film Irodában kezdett dolgozni és tehetségének, hivatásszeretetének köszönhetően nagyon gyorsan haladt előre. gottesmann-eiben.jpg1939. októberétől a játékfilmosztály előadója, 1941. januárjától ennek, valamint a Magyar Világhíradó főosztályának vezetője. Ez gyakorlatilag gyártásvezetői, produkciós menedzseri feladatokat jelentett. 1940-ben megnősül, felesége egy elvált asszony, O'Egan Viola lesz. O'Egan... Vihart kavaró név ez... és arra a helyre is mutat, amit akkor először hívtak Львов-nak.

1944-ig gyakorlatilag Gottesmann Ernő felügyeli a Magyar Film Iroda játékfilmgyártását, a neve viszonylag kevés filmen volt látható (ezek közül sem maradt fenn mind és nem is mindegyiket sikerült befejezni) de ő volt az az ember aki mindent a kezében tartott és szervezett.

hazassaggal.jpg hazassaggal_002.jpg
kolcsonadott.jpg kolcsonadott_002.jpg
3csengo.jpg 3csengo_002.jpg
ejfelrekiderul2.jpg ejfelrekiderul2_002.jpg
drkovacsistvan.jpg drkovacsistvan_002.jpg
azordognemalszik.jpg azordognemalszik_002.jpg
akegyelmesurrokona.jpg akegyelmesurrokona_002.jpg

Ez utóbbi filmnek az elveszett főcímét utólag, a nyolcvanas években pótolták - Gottesmann nevét nyilván tévedésből írták el.

Ez idő alatt természetesen megismerte a korabeli magyar film/színházművészet krémjét, olyanokat akiknek a munkássága nélkül a mai magyar filmművészet sem létezne, a színházi világ is sokkal szegényebb lenne.

gottesmann-eiben_005.jpg gottesmann-eiben_004.jpg

Egy filmforgatáson Muráti Lilivel és valószínűleg Castiglione Henrikkel.

gottesmann-eiben_002.jpg gottesmann-eiben_003.jpg

Valószínűleg a Cserebere című film forgatásán, 1940-ben Bordy Bellával, Szilassy Lászlóval és Cserépy László rendezővel. A fenti képek az Eiben István - az utolsó tekercs című dokumentumfilmből valók.

Ugyan a II. Világháború után sok kollégájához hasonlóan ő sem dolgozhat a filmgyártásban, 1950 körül mégis kiderül, hogy hogy munkáját, szaktudását az új rendszer sem nélkülözheti. Előbb "belopják" a filmgyárba, majd az enyhülés  időszakában már legálisan is dolgozhat, noha neve soha többet nem jelenik meg filmfőcímen. A híradó főosztályon tevékenykedik, majd  a nemzetközi osztályon lesz fordító. Az 1970-es években megy nyugdíjba, de kollégái sokszor felkeresik, hogy segítséget kérjenek tőle, vagy csak egyszerűen találkozzanak vele.

gottesmann-mfi.jpg gottesmann-mfi_002.jpg

Gottesmann Ernő 1995-ben egy tévéinterjúban, 88 évesen.

Mudrák József Magyar Hangosfilm Lexikon 1931-1944 című könyvében én is közreműködtem. Így amikor 2003 egyik csodaszép napsütéses május délutánján megadatott a lehetőség, hogy meglátogathassam Mudrák József társaságában a 96 éves Gottesmann Ernőt, éreztem, hogy egy olyan találkozás részese leszek, amit nem fogok soha többet elfelejteni. A csodálatos lakásban, amely a huszadik század retteneteit gyakorlatilag karcolás nélkül vészelte át - és amelyből lakóinak, hasonló csodás szerencse folytán, soha nem kellett kényszerrel kiköltöznie  - a bejegyzésünkben eddig említett összes ember alkotása és szellemi lenyomata jelen volt. Amrita Sérgil képei mellett érdekes színfoltnak hatott az idősebb Gottesmann Ernő egyenruhás  festménye, aki a családi hagyomány szerint fontos szereplője volt az 1916-os romániai hadjáratnak.

gottesmann3.jpgA korát meghazudtolóan mozogó idős úr lekötelező szívélyességgel fogadott bennünket. Már az első pillanatban kisugárzásának hatása alá kerültem. Megittuk a keleti módra elkészített kávét, és elkezdődött a beszélgetés - pontosabban szólva, egy csodálatos igaz mesét hallottunk tőle. Elképesztő volt látni és érezni, hogy munkájának minden részletére pontosan emlékszik, hatvan év távlatából hallottunk pontos, a szó szoros értelmében pengő- és fillérértékre lebontott információkat egyes filmek büdzséjéről - micsoda lelkiismeretességgel kellett vajon ezt akkor csinálni, hogy hosszú évtizedek után is emlékezhessen rá! Számtalan apró részletet, műhelytitkot hallottunk, mindezt olyan megfogalmazásban, hogy ha szó szerint leírtuk volna, akár azonnal mehetett volna minden a nyomdába. Utánozhatatlan humorral, hihetetlenül elegánsan tudta elmesélni a disszonáns történeteket is.

Soha nem felejtem el a most következő jelenetet, mindmáig élesen van minden előttem. Az első magyar dokumentum-, korabeli szóval kultúrfilmeket rendező nőről, Simonyi Liáról beszélgetve eljutottunk A tojás című rövidfilmhez.

"Ez a film nagyon nehéz munka volt - mesélte. Végig kellett kísérnünk a tojás fejlődésének minden egyes mozzanatát, és ez nagyon hosszú ideig tartott. Probléma volt a fészekben forgatás, de természetesen a laboratóriumi körülmények között sem haladt gyorsabban a munka. Mindent fel kellett vegyünk, de tudtuk, hogy az is nehéz feladat lesz, hogy hogyan fogjuk összevágni úgy a filmet, hogy az az előírt időt ne haladja meg. Ez még csak az első magyar rövidebb kultúrfilmek egyike volt, elég kevés tapasztalattal rendelkeztünk.

A bemutató napján persze eléggé idegesek voltunk, telt házas moziban vetítették a filmet. A legutolsó jelenetet volt a legnehezebb  összeállítani, ebben a kiscsibe széttöri a tojást és előbújik. Micsoda megkönnyebbülés volt nekünk, amikor a mozi közönsége ennél a jelenetnél felállt, és megtapsolta a kiscsibét!"

Az utolsó mondatainál az idős ember arca elkezdett pirosodni, áttüzesedni, szeméből pedig boldog és meghatott könnyek kezdtek el peregni. Számtalanszor visszagondolok erre a jelenetre és mindig rájövök, hogy mennyi mindent lehet ebből az egyszerű történetből tanulni. Érzem a lelkesedést, a munka, a tanulás, a felelősség  örömét benne. Ez a kis egyszerű epizódja ennek a májusi délutánnak pontosan megmagyarázza, miért keresték fel számtalanszor idősek és fiatalok.

gottesmann-eiben_006.jpgA délután zárszava sem volt mindennapi. Elmesélte, hogy miként tartja fenn frissességét 96 évesen is: "Igyekszem mindennap megnézni egy operát a Mezzo-n. Ezeket általában feliratozzák franciául, én meg mindig ellenőrzöm, hogy pontosan egyezik-e a francia felirat az olasz ének szövegével."

Amikor kiléptünk a lakásából, én pontosan éreztem, hogy szívem szerint azonnal visszafordulnék, és hallgatnám még sokáig a magyar filmgyártás igaz meséjét. De a lelkiismeret és az udvariasság szava erős, így természetesen örömmel fogadtuk felajánlását, hogy meglátogathatjuk még, de tudat alatt éreztem, hogy egyedi alkalomnak voltam részese. Tamásnak is be kellett illesztenie a sebbe az ujját - és csak egyszer tehette meg. Ez a találkozás rendkívül megerősítette a hitemet számtalan dologban. Isten embere - aki ezt már nevében is hordozta - életének igaz meséjéből, így, rövidített formában is sok-sok pozitív energiát nyerhetünk.

Gottesmann Ernő 2004. december 20-án hunyt el. Bizonyos, hogy megőrizte frissességét, mert az újsághír szerint is "tragikus hirtelenséggel" távozott el 97. születésnapja után egy nappal.

4 komment

Címkék: film történelem india képzőművészet filmtörténet xx. század

Sosem látott magyar migránsfilmet mutatunk

2015.09.05. 01:49 :: mkurutz

Azazhogy csak a mi számunkra ismeretlen, mivel álmunkban sem gondoltuk, hogy ilyen film egyáltalán van és keresni kellene. Még a készítője sorsáról sem tudott egyetlen filmtörténet, egyetlen lexikon-szócikk sem, pedig a harmincas-negyvenes évek magyar filmiparának úgyszólván legmeghatározóbb ágát vezette biztos kézzel.

img_0371_1.JPGMikor jöjjön szembe velünk egy ilyen emigráns-történet, ha nem éppen most, amikor szomorú sorsú bevándorlók tömege mászik át határaink kerítésén? A Hangosfilmre néhány hete kitettünk egy szócikket arról a filmlaboratóriumról, aminek nevét elég gyakran lehet olvasni a régi magyar filmek főcímén, és amiről bevalljuk mi sem tudtunk valami sokat. Ez a zuglói "Kovács és Faludi" labor volt, ami 1945 előtt a Hunnia filmgyár összes produkciójának anyagait hívta és laborálta. Néhány hete ezzel kapcsolatban írt nekünk levelet az egyik alapító, Kovács Gusztáv lánya, Karlik Ágnes, egyenesen Ausztráliából. Eléggé meglepődtünk, de nagyon meg is örültünk, és kértük, mondjon el mindent, amit az édesapjáról tud, hogy elkészíthessük az adatlapját. Igazán csak akkor képedtünk el, amikor lassan sorjázva kibomlott a szívszorító történet és a napokban, amikor megjöttek hozzá a képek is. De ne szaladjunk előre, inkább lássuk az előzményeket, amelyekről korábban szintén nem tudtunk semmit, és amelyek jócskán kiegészítették hiányos filmtörténeti ismereteinket!

01_kovacs_gusztav_operator_1914.jpgAz agilis nagyváradi fiatalembert, aki pontosan 120 éve született, eredetileg nem Kovácsnak hívták, hanem Krupkának. Mivel azonban életrevaló testvérbátyja, András ezen a néven már korábban belevágott filmes vállalkozásába Budapesten, úgy gondolta, neki nevet kell változtatnia, és abban is bizonytalan volt, hogy egyáltalán a filmlaborálásánál maradjon-e, mint ahogyan bátyja tette. Iskolái elvégzése után 1912-ben Torinóba ment, ahol akkor világszínvonalú filmgyártás folyt. Egy ottani műhelyben három hónapig tanulmányozta a filmlaborálást, majd Budapesten a Thália filmgyár laboratóriumában lett gyakornok. 1915-ben testvéreivel elindítja első vállalkozását, Krupka Filmgyár és Filmlaboratórium néven. Valami azonban nem működött közöttük és egy évvel később két testvér is kivált a cégtől, így Krupka András egyedül vitte tovább a vállalkozást. Elhatározta, hogy valami másba fog: operatőr lesz. Kezdetben az Uher filmgyár alkalmazásában állt, ahol 1916-ban lefényképezte az első egész estés magyar filmet, a "Mire megvénülünk"-et. Nem sokkal később átszerződött az akkor alakult Corvin filmgyárhoz, aminek már főoperatőre lett. 1917 és 1919 között a később világhírű Korda Sándor csaknem összes filmjét ő fényképezte.

02_golya_kalifa_1916.jpgEzen a képen, amely 1917-ben, a "Gólyakalifa" című Babits-regény forgatásán készült, láthatjuk milyen jó barátságban voltak. Bal szélen kalapban áll Korda és egy másik világhírű magyar emigráns, Beregi Oszkár öleli át mindkettőjüket. Kordával közösen forgatott féltucatnyi filmje közül egy teljes hosszban ("Az aranyember"), egy pedig töredékként ("Yamata") maradt fenn. Az I. Világháború után rövid ideig, mint kommunistát internálták, ám hamar kiszabadult és újra dolgozhatott. A húszas évek elején átmenetileg Bécsben vállalt munkát, majd 1925-ben végleg hazatért és közben segítette családjának a Trianon utáni Nagyváradról történő áttelepülését. Mivel a filmgyártás ezekben az években szinte a nullára esett vissza, inkább ismét laborvállalkozással kísérletezett. Az itt megkeresett pénzt visszaforgatva 1926-ban megalapította saját filmlaboratóriumát, amely néhány évvel később a magyar filmgyártás legnagyobb és legfelszereltebb filmutómunka műhelye lett.

03_kovacs_gusztav_1935.jpgKovács az akkoriban felszámolás alatt levő Corvin-filmgyár elhanyagolt laboratóriumát bérelte ki, majd 1927 január 1-én Faludi Sándorral társulva létrehozta a híres Kovács és Faludi filmlaboratórium Kft-t. Kezdetben még filmkészítéssel is megpróbálkoztak, voltaképpen ők forgatták az első magyar hangos szórakoztató műsorfilmet, amelyet egy évvel a híres "Kék bálvány" előtt, 1930-ban vittek műterembe "Budapesti hangos filmkabaré" címmel. A laboratórium ebben a formában 1941-ig működött, mivel Faludinak a zsidótörvények miatt ki kellett válnia a cégből és Kovács megvásárolta társa részét. Ezután "Kovács Gusztáv filmgyár és laboratórium Kft." néven vezette a háború végéig az Európa-szerte ismert és legmagasabb technikai szinten felszerelt laboratóriumot. Az akkori és későbbi korok filmlaboratóriumi szakembereinek legnagyobb része az ő üzemeiben tanulta ki a szakmát és biztosította a háború utáni filmszakma létezését.

12_fenyado_szakerto_herschellsnel_2.jpgA dráma, mint a legtöbb 20. századi magyar családtörténetben, a háború idején kezdődött. A labor az ostrom alatt nem nagyon sérült, ezért is számított nagy értéknek az újjászülető magyar filmgyártás számára. Kovácsot az ostrom után, nyilván "a biztonság kedvéért" letartoztatták, majd a börtönből egy szovjet forgatócsoport név szerint kikérte, hogy a Hofherr-Schrantz-Clayton Gépgyár területén dolgoztassák, míg ezalatt a laboratórium dolgozói feleségét és gyermekeit bújtattak. Ekkor elképesztő dologra szánta el magát. Kiszabadulása után 1948-ban elvált feleségétől, hogy azt a látszatot keltse: disszidálását követően itthon maradt családja már nem tartozik hozzá. Bécsbe menekült, ahol a Wien Filmnél saját konstrukciójú gépén németül feliratozta az amerikai filmek kópiáit. A cég később komolyabb feladattal, negatívok fénykiírásával is megbízta. Azonban itt is veszélyben érezte magát, így 1949 őszén, időközben hozzá kiszökött legnagyobb lányával, Ágnessel együtt kivándorolt Ausztráliába. Felesége és két másik lánya a vasfüggöny mögött maradt. A kivándorló hajóútról Arriflex kamerájával 35 mm-es riportfilmet készített, ami az egyedüli mozgóképes dokumentum a második világháború utáni ausztrál emigrációról. A film éppen ezért ma a canberrai Nemzeti Filmarchívum becses darabja, amelyből Ágnes narrációjával önálló dokumentumfilm is készült. Ez tehát a címben említett ismeretlen dokumentumfilm, amely most oly aktuális. A felvétel egyébként önmagában is nagy szenzációnak számít, mivel az ilyen történelmi menekülésekről és exodusokról a 20. század elején, kevés kivételtől eltekintve, soha nem készültek ilyen naplószerű filmdokumentációk.

De térjünk vissza a szétszakított magyar család szomorú történetéhez! Az ötvenöt éves Kovács Gusztáv és lánya Melbourne-ben letelepedve újrakezdte életét. Az apának az ottani egyetlen filmlaboratóriumban, a Herschells-nél sikerül fénymegadóként elhelyezkednie. Váratlanul és nagyon-nagyon messze érte őket néhány évvel később a forradalom híre. Ilyen távolságból képtelenek voltak az otthon maradottak, a feleség és két lány kimenekítését megszervezni, ráadásul a középső lány, Éva ezekben a napokban nagyon megbetegedett, így utazásról szó sem lehetett. A család sohasem egyesülhetett többé. Csak Kovács Gusztáv halála után, 1975-ben találkozhattak újra azok, akik életben maradtak: Kovács felesége és két lánya, mivel időközben Éva is elhunyt. Kovács Gusztáv ekkor már hat éve nem élt, 74 éves korában, 1969 szeptemberében halt meg Melbourne-ben, távol a hazájától, melynek filmkultúrájáért annyit dolgozott.

10_fenyado_szakerto_herschellsnel_1.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: film történelem kommunizmus filmtörténet xx. század emigráció

Mednyánszky Ági utolsó filmpremierje

2015.07.08. 14:32 :: mkurutz

Tegnap örökre eltávozott Mednyánszky Ági. Ő volt az utolsó tanúja annak a korszaknak, amit a magyar filmgyártás egyik aranykorának szokás nevezni: az 1945 előtti hangosfilmkorszaknak. Viszonylag későn, ám nagyon fiatalon csöppent bele a filmes világba. 15 éves volt, amikor olyan filmben kapott második főszerepet, amely a háborús évek egyik legnagyobb szabású zenés filmje volt. Azt megelőzően nem is született ilyen "jazzfilm" Magyarországon. Az 1942-es Heten, mint a gonoszok mintája nyilvánvalóan az amerikai filmek sztepptáncos, "hot-szólós" világa volt, a kivitelezés azonban német és magyar, hiszen a korszak legtehetségesebb berlini zenekarvezetője, Michael Jary hangszerelte és részben írta is a számokat. A kettős szerepet alakító Bilicsi Tivadar mellé kerestek partnernőt, akinek nem csak csinosnak kellett lennie, hanem kitűnő és gyakorlott táncosnak is. Így találtak rá a Mednyánszky-lányokra az akkori Pest valamelyik népszerű táncszínpadán. A testvérpárból a kékszemű, aranyszőke Ági kapta a szerepet, aki szépségével és bájával azonnal elérte a várt hatást. 318986273.jpgA férfiak megőrültek érte, aki pedig értett is a zenéhez, az rögtön látta, hogy nem csak tehetséges színésznőt, hanem remek szubretettet is avatott ez a film.

Második filmszerződését a következő évben kapta: Karády Katalin oldalán játszhatott egy, a Szabadságharc idején játszódó filmben. Mivel azonban a Szováthy Éva nem a legsikerült filmjeink egyike, így az ő szerepe sem túlzottan emlékezetes. Egyvalami miatt azonban mégis érdemes erről a filmről megemlékeznünk: együtt játszhatott az akkori magyar színjátszás legnagyobbjaival, Jávor Pállal, Somlay Artúrral, Lehotay Árpáddal. Még azon a nyáron egy soha el nem készült koprodukció következett, A tenger boszorkánya, amelyet a bolgár tengerparton forgatott volna Bán Frigyes rendező és stábja. A filmről, amely nem érte meg a befejezést, szinte alig maradt fenn információ, így azt sem lehet tudni pontosan, hol és mikor akadt el a produkció.

976838054.jpgA következő filmjére, noha az első igazi főszerepet jelentette a számára, szintén nagyon rányomta bélyegét a háború. Az 1944 nyarán készült Makkhetes mégis műterembe került és még az ostrom előtti hetekben be is mutatták. A filmmel, amely az egyik legjobban sikerült vígjátékunk ebből a korszakból, nem sokkal később rengeteg probléma adódott. A gyatra háborús filmnyersanyagok miatt olyan negatívra rögzítették a hangját, hogy alig lehetett érteni a dialógusait. Ráadásul két főszereplőjét, Vaszary Pirit és Pethes Ferencet eltiltotta a pályától az új rendszer művészeti igazolóbizottsága, így magát a filmet is rövidesen betiltotta a cenzúra. A fenti okok miatt évtizedekig nem láthatta közönség, mígnem a nyolcvanas évek végén Amerikából haza nem került egy viszonylag ép kópiája, amivel kísérletezni kezdtek a Filmarchívumban. A301535020.jpgz analóg próbálkozások azonban reménytelenek voltak, mígnem a közelmúltban digitális úton sikerült feltornászni a film hangját az érthetőség szintjére. A filmet nagy lelekesedéssel be is mutattuk az archívum mozijában, az Örökmozgóban, ahová elhívtuk a művésznőt is, aki örömmel vett részt a restaurált film hivatalos bemutatóján. A vetítés után a jelenlévőknek el is mesélte a látottaktól felfrissült emlékeit. Beszélt a légiriadókkal és nyilas razziákkal tarkított műtermi felvételekről és a szentendrei külsőkről, amelyeket a főtéren készítettek, ahol a két konkurens étterem, a Makkhetes és a Korona áll. Nagy öröm volt számára, hogy láthatta, ennyi év után is milyen sokan érdeklődnek régi filmjei iránt. Noha a 2000-es években úgy tűnt, másodvirágzását éli filmszínésznői karrierje, bizonyos értelemben mégis ez a vetítés bizonyult az utolsó filmes premierjének. Nyugodjék békében! Filmjeit és emlékét szeretettel őrizzük tovább!

Update: Mudrák József filmtörténész kiigazításával megtudtuk, hogy A tenger boszorkányának bulgáriai külsőkben történt forgatását néhány hét után a kinti hatóságok leállították és a filmeket elkobozták. A magyar fél elbukta az addig befeketetett energiát és pénzt, ráadásul a felvételeket sem kapták vissza. Köszönjük az információt!

1 komment

Nyolcvanéves werkfilmet találtunk!

2015.06.25. 01:42 :: mkurutz

Először nem is hittem a szememnek, amikor megpillantottam a hatperces részletet egy amatőrfilmes hagyatékban, aztán egyértelművé vált, hogy 1937 júniusában járok a "120-as tempó" című  film forgatásán! A csaknem 80 évvel ezelőtt készült werkfilm mostantól kezdve közkincs, noha a film- és várostörténészek számára még tele van megfejtésekre váró részletekkel. Kassay (Kocsuba) Elemér bizonyára hálásan tekint le rokonaira valahonnan egy felhőről és azt látja, hogy távoli unokaöccse, Karabélyos Péter lelkesen ápolja a családi emlékeket, és ahol lehet, meg is osztja mindazt ami megmaradt. Köszönet érte! Ebből a hagyatékból került a Hangosfilmhez az a 9,5 mm széles amatőrfilm is, amiről most szó lesz.

01.JPGAz amerikaiak vagy a nagy filmgyártó nemzetek számára nyilván nem akkora jelentőségű egy ilyen filmrészlet, de nekünk fontos dokumentum, hiszen nálunk annak idején sokkal kevesebb embernek volt ilyen kamerája és sokkal ritkábban jutott el amatőrfilmes a filmgyárba. Még fényképen is viszonylag kevéssé maradt fenn olyan dokumentáció, amely a magyar filmipar gyártástörténeti részét reprezentálná, nemhogy mozgófilmen. Most pedig rögtön itt ez a hat perc, ráadásul mindjárt az "Aranykorból", a legnagyobb sztárokkal, Kabos Gyulával, Muráti Lilivel és a 26 éves Básti Lajossal. Hogy a filmen szereplő filmgyári műszakiak és színészek miért olyan kedvesek a kamerához, annak egyszerű a magyarázata: maga a producer, Kassay Elemér állt mögötte, ő készítette emlék gyanánt ezeket a képsorokat, mivel ez volt rövid filmes pályafutásának első állomása.

S hogy mit látunk a filmen? Valahol a Margitszigeten peregnek az első képsorok, ahol egy úgynevezett autós "fahrtfelvétel" zajlik éppen. Vidor Andort és kameráját a nyitott tetejű kocsiban helyezték el, és feladata szerint Muráti Lilit és fehér kocsiját fényképezte menet közben. Érdemes megfigyelni, hogy ezek a képsorok, amelyek a kész film elejére kerültek aztán, néma kamerával készültek, vagyis a hangosztály nem vonult fel a felvételhez. Ha ott lettek volna, még egy hatalmas autót látnánk és mikrofonok, kábelek garmadáját. A kocsi közben száguld ide, száguld oda, míg végre 1:10 körül megérkezik egy ismeretlen oszlopos épület, a filmbéli Turner bankház elé. Hogy ez hol lehet, eddig még nem derült ki. Aztán a Ferencz József, azaz a mai Széchenyi István tér következik. Itt látjuk viszont a fehér autót, amint elszáguld a pesti hídfőn még álló két vámház között. Ezután az a jelent jön, amikor a film elején a rendőr felírja az Andrássy úton száguldó kocsit, pontosabban nem is azt, hanem a film főcímét. Vicces megoldás, kicsit ellentmond az iskolában tanult, munkástüntetéseket kardlappal szétverő pesti rendőr figurájának. Az ezt követő képsorok kicsit zavarosak, nyilván valami hosszadalmas "beállást" láthatunk a Duna-parton, viszont 2:25-nél egyszer csak feltűnik maga az amatőrfilmes producer is.

A film második fele a Hunnia Filmgyárban, Zuglóban készült. Itt a műteremben és a filmgyár udvarán zajló eseményeket kísérhetjük figyelemmel. A műteremben éppen a Kabos játszotta Richter álomjelenetének és az estélynek a felvételei zajlanak, de mintha villanásokra feltűnne a Turner-villában játszódó ruhacseréből is valami. Fénypróbák, beállások, távmérések, hunyorgó emberek és mozdulataikat próbálgató színészek jelzik, hogy folyamatosan közvetlenül a felvételek előtt vagyunk. Az amatőrfilmes kamera ugyanis már nem foroghatott felvétel alatt, hiszen ezek már hanggal együtt készültek és az érzékeny mikrofon összeszedte volna a kisfilmes handycam kerregését is. Ezekben a jelenetekben egyébként megtaláljuk Kabos Gyulát, akiről ez az egyedüli fennmaradt privát felvétel. Rajta kívül látszik még Vízváry Mariska, Mezey Mária, Mihályffy Béla és Köpeczi-Boócz Lajos, valamint az álomjelenetben Simon Marcsa. Ez utóbbi beállítás is csak egy próbát mutat be. Ezt onnan lehet biztosan tudni, mert Kaboson, -nyilván a nagy meleg miatt- nem zakó, hanem egy csíkos vászonkabát van. Nem mellékes körülmény, hogy ez a jelenet a történet szerint a szabadban játszódik, mégis műteremben vették fel. Kassay megörökítette az udvaron jelenetükre várakozó színészeket is. Aki nem ismeri a tengernyi időt felemésztő forgatások hangulatát, az most ízelítőt kap belőle, amikor a fiatal Bástit látja bunyózni a sminkmesterrel, vagy a filmbéli szerelmespár biciklis bravúrjaiban gyönyörködik.

05.JPGA stábból feltűnik még a pályakezdő Makay Árpád, a Talpalatnyi föld és sok más későbbi magyar filmsiker operatőre, aki ekkor még pályakezdőként Vidor Andor asszisztense lehetett. Szerencsére jól látszik a rendező, Kardos László is. Ő néhány hónappal később a zsidótörvények elől menekülni kényszerült és 1940-ben már hollywoodi rendezőként, Leslie Kardos néven hallatott magáról.

A 120-as tempó adatlapja még nem került ugyan fel a Hangosfilmre, de aki szeretné, a teljes filmet megnézheti itt. Ezzel a kis werkfilmmel együtt nézni pedig valóban izgalmas élmény, különösen akkor, ha tudjuk mekkorát változott a világ azóta: mennyire másképpen zajlanak a külső felvételek egy mai filmnél és mennyire más a műterem szerepe és jelentősége a mai filmgyártás számára. Még jó, hogy egy-egy ilyen véletlenül előkerülő dokumentum időnként emlékeztet erre a küzdelmes hőskorra és azokra a mesterekre, akiknek mindezt az örökséget köszönhetjük!

Szólj hozzá!

Címkék: média budapest film fortepan filmtörténet xx. század filmarchívum kultúrtörténet sztárkultusz

Rekonstruált életkép a Millennium korából

2015.06.10. 11:29 :: mkurutz

A napokban már lelkendeztem a Fortepanra felkerült Klösz György-féle fényképhagyaték láttán, és azóta nem is nagyon bírok lejönni a monitorról. A nagy felbontásnak köszönhetően valójában nem is 1500 képről van itt szó, hanem annál sokkal többről, hiszen az eredetileg A/4-es méretű negatívok és nagyításai részletek és izgalmak garmadájával szolgálnak. Azt hiszem, a most publikált gyűjtemény mindhárom egysége önállóan is megérne egy misét: az átalakítás előtti Budapest, az emberi szem elől elzárt kastélyok és a jövőre 120 éves Millenniumi ünnepségek, illetve ahogy akkoriban hívták, az "Ezredéves Országos Kiállítás". Most ez utóbbiról lesz szó, aminek éppen ötvenéves fordulóján indult el Magyarország egy olyan úton, amelyen nem csak nem volt illő erről a rendezvényről beszélni, de annak gazdagságát és mondanivalóját is igyekeztek évtizedeken át letagadni. Ez viszonylag sikerült is, hiszen mára tényleg nemigen maradt belőle semmi, ezért is különösen értékes ez a mostantól látható 350 fénykép. Olyan régen volt mindez, hogy az, amit a még a nagymamám mesélt róla a hetvenes években, már az sem személyes élménye volt, hanem olyan, mint a népmesében: "ő is még az öreganyjától hallotta".

Nem tudom, ki hogy van vele, de a Városliget régi épületei nekem mindig ezt az országos eseményt juttatják eszembe. Ismerem jól a falakat és az épületek részleteit, de most a fényképek láttán még közelebb jött hozzám a Millennium, aminek apró részletein át valahogy újfent egy népmesei elem jutott az eszembe: az "egyszer volt Budán kutyavásár", vagyis egy olyan magaslat, amit azóta sem sikerült megugranunk, és úgy tűnik, ez már így is marad. Egyszeri és megismételhetetlen jelenségről van szó tehát, ami iránt joggal érzett nosztalgiát a trianoni Magyarország a harmincas években. osbudavara_25_masolata.jpgEzen belül is nagy szeretettel emlékeztek lépten-nyomon az olyan szórakoztató intézményekre, mint a Moulin Rouge, az "Alpesi falu" vagy a mai Állatkert helyén állt "Ősbudavára", amelyről így írt 1940-ben Tarján Vilmos, az egyik  szemtanú: "A lampionok sokasága már a bevonuláskor édes varázslatba ringatta a közönséget. A centrális helyeken zenekarok játszottak, közöttük a Honvéd-Zenekar, a híres Bachó vezényletével. Ez a katona-karmester külön attrakció volt. Földöntúli nyugalommal dirigált a szép szál ember s a legviharosabb csinnadrattázás közben is nyugodt maradt. (...) Olasz utcai énekesek énekelték a jambot, gitárpengetéssel kísérve nótájukat. Az éttermek és kávéházak terraszán cigányzenekarok játszottak. Ősbudavára hátsó részében volt a varieté. Szekula, valamint a későbbi tulajdonos, Friedmann Adolf, világszámokat szerződtettek ide s a remek artistákat nemcsak belépődíj mellett lehetett látni és élvezni, hanem az elkerített rész mellett — ingyen is."

1939_35_szinhazimagazin_002.jpgDe nem csak írásos visszaemlékezések születtek a Horthy-korszakban. Nemrégiben előkerült egy izgalmas rádióműsor-töredék, amely a "Millenniumi muzsikáló album" címet viselte és valamikor 1940 körül keletkezett. Az alig hétperces hangdokumentum által képviselt műfaj is is kihalt már azóta; nem is tudom minek nevezhetnénk azt, amikor egy szerkesztő verses narrációval köt össze prózai hangképeket és zeneszámokat és fűzi egy téma köré?! A rádiójáték egyfajta devianciája lehetett, amiből nyilván remekművek is születtek. Ez a műsor is nagyon érdekes lenne, ha mind a harminc vagy negyven percét meghallgathatnánk. Azonban ismeretlen készítője, aki az otthonában bőrönd nagyságú hanglemezvágógéppel megörökítette az adást, csak a műsor végét vette fel és azt is, itt-ott "megvágta". A felvétel végén hallható lekonferálásból tudható, hogy a műsort a rádió annak idején teljes egészében felvette, ez azonban megsemmisült az ostrom alatt vagy az azt követő évek során.

Látva Klösz György millenniumi sorozatát nem tudtam megállni, hogy ne kapcsoljam össze a fotókat a hanganyaggal, annak ellenére, hogy körülbelül negyven év különbséggel készültek. Izgalmas kísérletnek tűnt, és bízom benne, hogy Klösz György, valamint Szatmári Antal és Balogh Pál, a rádióműsor írója és rendezője is kedvüket lelik benne, valahol egy felhőn csücsülve.

Szólj hozzá!

Címkék: budapest fotó rádió történelem fortepan millennium xx. század kultúrtörténet

A Fortepan eddigi legnagyobb húzása a tegnap kikerült 1500 kép

2015.06.08. 10:40 :: mkurutz

És valószínűleg ennél nem is lesz nagyobb, ugyanis a magyar fotográfia történetében Klösz György életműve talán a legértékesebb fejezet. Nem feltétlenül a kora miatt, noha a fényképezés hazai elterjedésével csaknem egyidősek a most kikerült képek, hanem a technikája, a minősége és a tartalma miatt. Embertelen munka lehet ezek mögött a képek mögött! Ha csak arra gondolunk, hogy milyen fáradtságos lehetett végigbarangolni (mint az a képek helyszíne is mutatja) keresztbe-kasul az országot koffer mérető fadobozos kamerával, állványzattal, fényérzékeny üveglemezekkel, mobil(!) laboratóriummal, máris képet alkothatunk arról, mekkora feladatra vállalkozott a Mester azért, hogy megmutathassa nekünk a régi Magyarországot.

klosz_gyorgy_800d.jpgPedig ő maga nem is volt magyar! Éppen abban az évben született Németországban, amikor idehaza a magyar lett a hivatalos államnyelv, 1844-ben. A teljes Bach-korszak idejét a "túloldalon", Bécsben töltötte, ahonnan az ott elsajátított vegyészeti és fényképészeti tudományával a Kiegyezés idején érkezett a magyar fővárosba. Húszas évei legelején járt ekkor, és nyilván tele volt energiával, ha ilyen gazdag életművet tudott maga mögött hagyni. A sokkal kényelmesebb portréfényképezés mellett, illetve helyett jobban érdekelte a fotódokumentáció, így a Fortepanra tegnap felkerült 1500 képének csaknem mindegyike az. A Budapest Főváros Levéltára jóvoltából most közkinccsé tett hagyaték minden kockája olyan életkép, amelyek helyén mára már csak kopár törmelékek maradtak. Tényleg a régi Magyarország utolsó másodperceit sikerült megörökítenie, holott nem is feltétlenül erre törekedett. Egyre gyarapodó stábjával olyan témákat keresett, amelyekkel kereskedni tud, ezért idővel sokszorosító üzemet is létesített. Ezért készült legendás Budapest-sorozata és emiatt evickélt csónakokon minden akkori árvíz közelébe, hogy minél szélesebb körben mutathassa meg azt, aminek optikája mögött ő is tanúja volt. Lázasan kereste a fotográfia ésszerű hasznosításának lehetőségeit is, így többhavi munkája eredményeként Párizsban, a világkiállításon be tudta mutatni a legszebb magyar kastélyokat kívülről és belülről. Nem is gondolta, hogy mekkora szolgálatot tesz ezzel a későbbi koroknak, amelyben mindezekből az értékekből már csak a puszta falak maradnak meg.

budapest-anno--8993527-150.jpgA Fortepan most publikált sorozatának ez az egyik nagy része. A másik a budapesti városrendezés előtti állapot fényképes konzerválása, ami annyira értékes önálló dokumentáció, hogy emellett még a kommunizmusban sem lehetett elmenni. Ha valaki emlékszik az 1979-ben megjelent "Budapest Anno..." című képes albumra, akkor azt is tudja, hogy milyen átütő sikert aratott ez a kiadvány, amely a háborút követően első ízben mutatta be ezeknek a képeknek egy részét. A most szabadon megtekinthető és letölthető gyűjtemény harmadik része egy mellbevágó sorozat a Millenniumi Kiállítás eseményeiről, épületeiről és kiállított anyagáról, amelyből az szűrhető le világosan, milyen világszínvonalú volt a magyar ipar a 19. század végén. Méltó emléket állít neki és a több mint 100 éve halott Klösz munkásságának ezzel a sorozattal a BFL és a Fortepan, köszönet érte!

3 komment

Cseh antifasiszta muzsikus zenéje a nyilas híradóban

2015.06.01. 15:22 :: mkurutz

288698-top_foto1-saojl.jpgRáadásul két és fél éve már halott volt Jaroslav Ježek, amikor Budapesten a nyilas hatalomátvételről szóló Hungarista Híradó szerkesztőinek a kezébe került az egyik lemeze. A korong, amit valamikor a harmincas évek derekán préseltek Prágában, Isten tudja hogyan került a Magyar Filmiroda hangosztályára, hiszen Csehszlovákia világszínvonalú jazzlemezei sosem kerültek be a hazai forgalmazási kínálatba. Jóllehet, magyar felvételek sem kerültek külföldre ekkoriban, aminek nyilvánvaló oka a nyelvi elszigeteltségben keresendő.

A Černý sen (Black dream) című kompozíció azonban mégis valahogy kéznél lehetett 1944 októberében, amikor a magyar híradófilm-készítés történetének legrettenetesebb darabját éppen zenésítették a Könyves Kálmán körúti filmstúdióban. Íme a hanglemez eredeti változata.

A zenekarvezető Jaroslav Ježek sosem tudta meg mit követtek el művészete ellen a nyilaskorszak híradószerkesztői, amúgy sem ez volt rövid életének legnagyobb tragédiája. Az 1906-ban Prágában született muzsikus ugyanis születése óta szürke hályoggal küszködött, ami miatt csaknem vakon töltötte élete első éveit. A vakok iskolájában fordították nevelői a zene irányába, amit eleinte sikerrel kezdett elsajátítani, majd amikor egy skarlát szövődményeképpen majdnem megsüketült, csaknem összeomlott az amúgy sem tehetős családjaroslav_jezek.jpg. Két évvel fiatalabb húga ápolásának köszönhetően épült fel és folytatta zongoratanulmányait. A prágai konzervatórium legtehetségesebb növendékeként tartották számon, aki egészségügyi problémái ellenére mindig vidám volt. A harmincas évek elején egy hosszabb időt Párizsban töltött, ahol közelebbi kapcsolatba került a jazz-zel. 1934-ben egy szürrealista művészcsoporthoz csatlakozott, majd együttműködött egy antifasiszta színjátszó csoporttal is. Emiatt 1939-ben menekülnie kellett Európából. Kis kitérő után New Yorkban kezdett dolgozni karigazgatóként, de egy hirtelen jött vesebaj újból, ezúttal végleg leterítette. 35 éves volt ekkor.

Már két és fél éve nem élt, amikor ezt a lemezét felhasználták egy magyar nyilas propagandafilmben. Remek hangszerelésű számával a budapesti hátország tunya és kártékony mindennapjainak képsorait érzékeltették. Egyébként maga a filmriport is megér néhány gondolatot: jó lenne tudni kik és hol készítették a felvételeket! Vajon kik lehetnek a statiszták, akik a "csüggedő búsmagyarok kávéházi konrádjai" és "honmentő zsidaink" szerepében a képsorokon láthatók? Statiszták egyáltalán? Még a borzalmas demagóg szöveget arccal vállaló nyilasvezető is ismeretlen. Az egyetlen beazonosítható személy Kun páter, azaz Kun András kiugrott minorita szerzetes, amint revolvertáskás reverendájában osztja a feladatokat a Pasaréti úton. Őróla az is tudott, néhány héttel később milyen vérfagyasztó kegyetlenséggel végezte ki áldozatait városszerte.

Szólj hozzá!

Küzdelmes élet 4 felvonásban

2015.04.20. 12:34 :: mkurutz

2015. április 20-án van Szeleczky Zita születésének századik évfordulója. A jubileum közel sem kap akkora visszhangot, mint tavaly Tolnay Klárié, pedig pályájuk valaha egyszerre ívelt fel és jutott el a zenitre. Egyformán voltak a legnépszerűbbek és legismertebbek, ugyanannyiszor kerültek a címlapra, mégis teljesen máshogyan alakult sorsuk és teljesen másképp emlékezünk rájuk. Vajon mi az oka ennek? A tavalyi ünnepségsorozat egy töretlen karriert idézett fel, amelyet hat évtizeden keresztül sikerült felépíteni, és amelyben több csúcspont is volt. Most pedig egy olyan töredékekből álló pályakép előtt állunk, amelynek egy-egy állomása csupán egy vagy néhány évtizedig tartott, és amely külön-külön is önálló élettörténet lehetne. Nem is akármilyen: kemény küzdelmekkel és kihívásokkal teli életút, amelynek fordulatai mindig mások akaratán múlott. Ebben a visszaemlékezésben első sorban ezeket vesszük szemügyre, mivel Szeleczky Zita művészi életműve gazdag hagyatékának és az életrajzíróknak köszönhetően ma már közismert és könnyen hozzáférhető.

Ledér

012.jpgA feltűnően csinos és tehetséges színinövendék pályafutásának indulása tükörsimának tűnt a harmincas évek közepén. Akkor még senki sem gondolta, hogy ez a tündöklés nem tart tovább tíz évnél. Szeretett tanára, Ódry Árpád biztatására a diploma átvétele után, igaz, csekély díjazás ellenében, a Nemzeti Színház társulatához szerződött, ahol hamarosan nagyon komoly feladatokat kapott. 1937-ben a Csongor és Tünde színrevitelekor az igazgató a női főszerepet szánta neki, amire Szeleczky komolyan készült is, végül Ledért kapta, ami a csalódás ellenére végül nagyon összenőtt vele. Álomszerepek sorát kapta ezután és boldog volt a Nemzeti társulatában, ahol egyike volt annak az akkor felnövekvő nagy generációnak, akik között ott volt Lukács Margit, Gobbi Hilda, Pataky Jenő és Szabó Sándor.

Kivételes tehetségét és szépségét a film is hamar felfedezte magának: első filmjében mindjárt címszerephez jutott. A Méltóságos kisasszony ugyan nem volt átütő siker mégis a játékához asszisztált a Nemzeti színe-java: Csortos Gyula, Uray Tivadar, Berky Lili. Édesapját ekkor már néhány éve elvesztette, pedig művészi szempontból éppen ő jelentette számára a legnagyobb támaszt a családban. Édesanyjával és nővérével éltek együtt, nem éppen fényűző körülmények között. Szerencsére azonban egyre nagyobb sikeri voltak a színpadon és a mozivásznon, így ő lett a család eltartója. 2010-341-1.jpgÉdesanyja különösebb jövedelmek nélküli özvegyasszony, nővére református diakónus a harmincas és negyvenes évek fordulóján, amikor ő szinte a legjobb szerepeket játssza színpadon és filmen, így lassacskán egy ország dédelgetett kedvence lesz. Ám az innen befolyó jövedelmek szétosztásában édesanyja döntött. Ő vette meg egyik filmjének jövedelméből azt a gépkocsit is, amit bátyja, Alfréd használt, és ami aztán nagy segítségükre volt a '44-es menekülésük során. A jelentős filmgyári gázsik is főleg Alfréd rizstermesztési vállalkozásaiba folytak, jóllehet Zitának ideje sem volt foglalkozni a család pénzügyeivel, mivel szinte minden óráját a próbák, előadások, a filmezés és a rádiószereplések kötötték le.

136.jpg1940-ben végül eljutott a csúcsra: Farkas-Ratkó-díjjal a zsebében mindenki ismerte már, a filmjei révén még külföldön is. A Bercsényi huszárok premierje után pedig örömmel értesült róla, hogy megalakult a SZRC, vagyis a "Szeleczky Zitáért Rajongók Clubja", amihez hasonlót később csak Karády Katalin népszerűsége tudott felmutatni.

Ugyanebben az évben Júliát játszotta Szabó Sándor oldalán Shakespeare klasszikusában, mellette 3 másik film főszerepét is. Ebben a túlterhelt időszakban köszöntött be Szeleczky életébe a szerelem és nem sokkal később a házasság, amely az első küzdelmes időszak kezdetét jelentette a művésznő életében. image0-3.jpgAz ifjú férj Haltenberger Gyula gépészmérnök volt, akinek családja a magyarországi motorizáció és tömegközlekedés elindításában vállalt elévülhetetlen szerepet. A fiatalok boldogan és nagy reményekkel kezdték meg közös életüket, saját hajlékot tervezve Budán, nem messze Páger Antalék villájától. Alig egy évet éltek önfeledt szerelemben, amikor a bajok elkezdődtek. Az 1941-es évad végén éppen Ibsen Peer Gyntjének Solvejgjét játszotta, amikor a társulat egy németországi turnéra készült a Csongor és Tündével, amiben az igazgató, Németh Antal ráosztotta a női címszerepet. Szeleczky pályakezdésének kudarcaira emlékezve háromszor is visszaküldte a szerepet, mondván, két hét alatt képtelen megtanulni Tündét, de a korábban sikerrel játszott Ledért szívesen elvállalja. Az igazgató a színészkamara elé vitte az ügyet és a színésznő azonnali eltávolítását kérte a Nemzeti Színházból. A Kamara Fegyelmi Tanácsa ítéletét Szeleczky ugyan megfellebbezte, amikor azonban a hatóság félévi eltiltásra mérsékelte a döntését, már országos sajtóvisszhangja volt az esetnek. A jobboldali politika kéretlenül mellé állt, és talán ennek bátorítására Szeleczky büszkeségből megvált alig négyéves tagság után a Nemzeti Színháztól, ahol addig több, mint negyven vezető szerepet játszott.

szeleczky_083.jpgAz új évadot a Madách színházban akarta elkezdeni, azonban még nyáron kötötte egy filmszerződés Olaszországba, ahol egy számára szokatlan, "femme fatale"-szerepkörben együtt játszott Kiss Ferenccel a Cinecittában. Ez a film az azóta elveszett Tentazione volt, amelynek forgatása után az idegileg és fizikailag amúgy is kimerült színésznő súlyos betegen tért haza. Rómában már erősebben lehetett érezni a háború közelségét és ez a gyenge minőségű filmgyári koszton is megérződött. Az orvosok diagnózisa itthon TBC volt, ami akkor gyógyíthatatlan betegségnek számított. Olyannyira az volt, hogy a Kormányzó lánya is abban halt meg, és ezt Szeleczky is nagyon jól tudta. A Szent János Kórház fertőző osztályára került és ott próbált meg számot vetni addigi rövid pályafutásával és kudarcaival. Közben házassága is válságba került, amit első sorban anyósa fia iránt érzett folyamatos és erőszakos féltékenysége táplált. Őszintén szólva Zita anyja sem örült a házasságnak, mivel ily módon a család elvesztette legfontosabb bevételi forrását. Végül tüdőtöltések és inkvizíciós gyógykezelések után, nem teljesen gyógyultan hagyta el a kórházat, ahonnan egy alkalommal meg is szökött. Nagy botrány kerekedett az ügyből. Egy, a sebesült honvédek számára rendezett Kívánsághangversenyen kellett volna fellépnie, énekszámát azonban nem tudta előadni: nem jött ki hang a torkán.

image0-4.jpgFérje ezután a Tátrába vitte, majd hosszabb gyógykezelésre a Haltenberger rokonság révén Galyatetőre, egy útőr-házba, ahol hónapokig élt mindenkitől elzárva, villanyvilágítás nélkül. 14 hónap telt el színházi fellépések nélkül, amikor 1942 szeptemberében újra közönség elé állhatott Huszka Jenő Mária főhadnagyának címszerepében az Operettszínház deszkáin. A mű 256 előadásával a korszak legnagyobb operettsikere volt, nem mellékesen németellenes tartalommal és éllel. Ekkor forgatta a felépülése utáni első filmjét, az azóta kalandos körülmények között előkerült Gyávaságot, ami a korszak magyar filmtörténetének egyik legművészibb és legfontosabb alkotása. Ennek bemutatójakor már külön élt férjétől. Haltenberger két egybenyitott lakást bérelt neki és családjának a gellérthegyi Serleg utcában, ami az utolsó budapesti otthona volt.

mail0262.JPG1944 elején a Madách Színház Kamaraszínházában, a mai Örkény színházban játszott nagy sikerrel Várkonyi Zoltán oldalán egy kétszemélyes darabban, majd ugyanott próbálni kezdett egy drámát, melynek bemutatójára a német megszállás miatt nem került sor. Nyáron Berlinben vendégszerepelt Rösler Endre operaénekessel, majd augusztusban a Nemzeti új igazgatója Kovách Aladár megkereste és visszaszerződtette régi színházába. Szeleczky elégtételhez jutott a korábbi sérelmek miatt, öröme azonban itt sem lehetett teljes, mert a nyilaskorszak új direktora, Kiss Ferenc váratlanul levette a bemutató előtt álló Eurüdikét, amiben Szeleczkyé lett volna a címszerep. December 2-án volt az utolsó hazai premierje Gárdonyi Géza Annuskájának címszerepében, de ezt már csak egy hétig játszotta, mert a front elől családjával Nyugatra menekült.

Ami ezen az őszön történt vele, az a további életére rányomta a bélyegét. Az akkor 29 éves színésznő egész hátralevő életében a Hungarista esten szavalt Petőfi-versét és a nemzetiszocialisták kultúrértekezletén való részvételét magyarázza, amikor ezzel szembesítik. És kíméletlenül nekiszegezik a kérdést menekülése közben, argentin évei alatt, Amerikában és 45 évvel később is, amikor visszatér Magyarországra.

Magyar Rozika

Ausztriai és olaszországi menekülése alatt folyamatosan vadásztak rá a háborús bűnösöket felkutató szervezetek. Szabályos elfogatóparancs volt érvényben ellene, majd a távollétében a Népbíróság három év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Szeleczky ekkor már családjával Olaszországban élt és míg Genovában vártak arra a hajóra, amivel Argentínába mehetnek, felkereste olasz filmes kapcsolatait. 055_privatkep_1943_korul.jpgA római Cinecitta eleinte megörült neki és egy Beniamino Giglivel készítendő film terveit kezdték együtt megálmodni, amikor kiderült, hogy a hazájában fasisztának tartott színésznő olasz filmjének aligha lesz piaca majd a vasfüggöny mögött. Budapesten ezalatt nemtelen hecckampány indult ellene és minden emigráns művész ellen. Haltenberger Gyula, hogy segítse a Szeleczky-család menekülését, elhíresztelte, hogy felesége külföldön öngyilkos lett. A látszat kedvéért, Szeleczky ismeretlen hollétére hivatkozva még bontópert is kezdeményezett, aminek eredményeképpen 1947-ben kimondták a válást. Valóságban azonban titkos levelezést folytattak, és Haltenberger hamarosan el is hagyta az országot. Szeleczkyék 1948 nyarán érkeztek Buenos Airesbe, ahová nem sokkal később Haltenberger is követte őket. Kapcsolatuk baráti maradt és a férfi élete végéig komoly támaszt nyújtott nekik az emigrációban.

133b.jpgSzeleczky az emigráns művészek közül elsőként állt színpadra a kinti magyar kolónia előtt A magyar költészet gyöngyszemei című önálló műsorával. A sikeren felbuzdulva a többiek, a Páger-házaspár, Vaszary Piri, Hajmássy Miklós, Szilassy László és még számosan csatlakoztak hozzá, majd megalapították a Magyar Színjátszó Társaságot, amelynek égisze alatt drámai műveket, vígjátékokat játszottak egyre hangosabb sikerrel. A társulatban azonban fél év után a széthúzás jelei kezdtek mutatkozni, aminek oka a tagok által képviselt kétféle színházi kultúra, az állami és a magánszínház stílusbeli ütközése. Szeleczky a Nemzetiben megszokott veretes magyar drámákat hiányolta a sok vígszínházi kamaradarab között. 1949 nyarán ki is lépett a társulatból és önállósult.

Egyik utolsó itthoni filmsikerének, Az elsőnek szintén emigráns írója, Kerecsendi Kiss Márton lepte meg a vígszínházinál cseppet sem komolyabb egyszemélyes vidám műsorral, amely Magyar Rozika Amerikában címmel évtizedeken át Szeleczky egyik leghangosabb sikerdarabja volt. 179.jpgEzzel és verses műsoraival járja csaknem egy évig a dél-amerikai kontinens magyar vidékeit, amikor 1950 augusztusában egy argentin film második főszerepére kérik fel. A Vivir un instante (Egy pillanatig élni) érthető módon sosem jutott el Magyarországra, pedig Szeleczky nem is a saját nevét íratja a főcímre. A Diana Toldy nevet használja itt és a külföldi levelezései során, amelyek száma egyre gyarapodik. Népszerűsége felfelé ível, de az emigrációnak csak az a része rajong érte, akik hozzá hasonlóan politikai menekültek. Mások, tüntetnek ellene és fellépéseit próbálják lépten-nyomon megzavarni. Jóllehet Argentínában ekkortájt mindenki egyformán vélekedik a kommunista Magyarországról.

159.jpg1951 őszén végül még egyszer belefog a színházcsinálásba és megalapítja az Argentínai Magyar Nemzeti Színházat, amely működésének másfél éve alatt nyolc színművet mutat be Buenos Airesben a Biblioteca del Consejo de Mujeres színháztermében. Rendez, szerepel, díszletet épít, jelmezeket varr, igazi modern kori Déryné, aki nem ijed meg a nagy feladatoktól. Színre viszik Az ember tragédiáját, a Bánk bánt, Ibsent játszanak és néha az előadások szüneteiben levetítenek egy-egy régi filmsikert azokból a kópiákból, amiket sikerült kimenekíteni Magyarországról, ahol ezeket éppen üldözi és megsemmisíti a kommunista kultúrpolitika. Közben szerepel az argentin tévében: hol táncol, hol magyar nótákat énekel, hol operettrészleteket ad elő. A dokumentumok meglehetősen hiányosan maradtak fenn ezekből az évekből, de ami megvan, azon jól nyomon követhető, hogy gyakran fordult meg idegennyelvű színpadokon, rádióstúdiókban és az ország határait is sűrűn sikerült átlépnie.

1955-ben Kanadába hívják, és még abban az évben Európába is ellátogatott. Az 1956-os forradalom utáni, a világ asszonyaihoz intézett rádiószózata úgy tűnik nem maradt fenn, de a figyelemfelkeltéssel, amelynek még az éhségsztrájk is része volt, sikerült olyan nagy port kavarnia, hogy az argentin rádió több hónapos Magyarországot bemutató spanyol nyelvű sorozatra kérte fel. Önálló műsoros estjeiben, melyek addig sem nélkülözték a nemzeti irodalmat, ettől kezdve fontos szerep jutott az 56-os forradalomról való megemlékezésnek is. A fellépések mellett idegennyelvű előadásokat is tartott a magyar kultúra és történelem szélesebb megismertetése érdekében.

Szendrey Júlia

1962-ben meghalt édesanyja és egyedül maradt Olga nővérével, akivel még ebben az évben Los Angelesbe költözött. A következő évben férjhez ment Illés Pál hollywoodi nyomdászhoz, akivel házassága sajnos nem bizonyult tartósnak. Repertoárját felfrissítette és hosszú évekig tartó turnékba fogott Amerika magyarlakta vidékein. 225.jpgKözben sorra jelentek meg nagylemezei, amelyek között van verslemez, többnyelvű slágerparádé, Mennyből az angyal, gyermeklemez és természetesen Magyar Rozika, amivel még hatvanévesen is járta a magyar városokat.

Közben megismerkedett Wass Alberttel, talán az egyetlen olyan emberrel, akivel valaha szellemi és lelki közösséget érzett. 1973-ban, Petőfi születésének 150. évfordulójára Özvegyi fátyol címen új műsort állított össze, amellyel még Sydney-be is ellátogatott. Szendrey Júliát alakította a drámában, amelyet egy évvel később ismét elvitt Ausztráliába.

Ekkor ismerkedett meg az ottaniak kedvencével, Novák Sándorral, egy 56-os emigránssal, akihez hamarosan feleségül ment. A következő évben már együtt turnéztak az USA-ban, majd a turnéval a házasságnak is vége lett. Novák titokban a teljes bevétellel visszautazott Ausztráliába, faképnél hagyva kisemmizett feleségét. mail0004.JPGDe nem csak Novák volt az, aki becsapta az idősödő és érthető módon egyre bizalmatlanabb színésznőt. Amikor házában hangstúdiót szeretett volna építeni, a kivitelező kontármunkát végzett, majd félbehagyva az építkezést ő is lelépett a pénzzel.

Szeleczky Zita 65 éves korában Buenos Airesbe látogatott, ahol újra találkozott Haltenbergerrel, és utoljára látta bátyját is, aki egy évvel később meghalt. A hetvenhez közel már egyre kevesebb ereje maradt a fellépések szervezésére, így barátai tanácsára megalapította a Szeleczky Zita Baráti Kört, melynek körleveleiben időről-időre beszámolt életéről, a levelek végén pedig vaskos promóciós listában ajánlotta a még raktáron lévő Szeleczky LP-ket, hangkazettákat és az odahaza indexen lévő emigrációs magyar irodalmat.

1985 nyarán elvesztette legfontosabb támaszát, nővérét, aki úgyszólván az egész életét, sikereit, küszködéseit vele együtt élte át. Ettől kezdve élete súlyos válságba került: egyedül kellett törlesztenie a házra felvett hiteleket és gondoskodnia a ház fenntartásáról. Olga segítsége nélkül fellépésekre már végképp nem futotta erejéből. Csekélyke bevételét régi filmjeinek másolásaival és az emigráns irodalom terjesztésével próbálta kitermelni. Hamarosan meghalt Illés Pál is, aki nyomdája révén nagy segítséget jelentett ebben a munkában. Kiadásainak fedezésére egy amerikai turnét még elvállalt Istennel a hazáért és a szabadságért címmel, de az 1988-as március 15-i fellépését már nem tudta teljesíteni. Tüdőgyulladást kapott és betegsége alatt emlékiratai megírását kezdte előkészíteni.

Szeleczky Zita

1990. szeptember 19-én, negyvenöt éves távollét után, 75 éves korában érkezett Budapestre, ahol rokonaival, egykori közönségével találkozhatott. A viszontlátás óriási öröm volt számára és mindazoknak is, akik újra láthatták. dk_237.jpgGyógykezelésre járt az ORFI-ba és közben sorra készültek vele a televíziós és rádiós interjúk is, ahol egy-egy nagy itthoni és emigrációs szerepét is újra eljátszatták vele.

Hosszú évek után ismét boldog volt, de mindenki számára kiderült, hogy nem az a Szeleczky Zita jött haza, aki sok évtizeddel korábban elment. Nem tudott már elszakadni attól a szerepkörtől, amit az emigrációban magára osztott, és nem találta azt, amit itt hagyott. Ami Ledér-korában sohasem érdekelte (és tegyük hozzá nem is értett hozzá!), abból kapott a legtöbbet az újdonsült szabadságában lubickoló Magyarországon: a politikából.

256a.jpgHamarosan magas állami kitüntetést kapott: a Magyar Köztársasági Érdemkereszt Középkeresztjét. Trianoni ünnepségen szavalt és 81 éves korában a Történelmi Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozata vitézzé avatta. De kapott szakmai elismeréseket is: átvehette gyémántdiplomáját és a Magyar Filmesek Világtalálkozóján életművét Arany Pillangóval jutalmazták.

Életének utolsó évtizedében megadatott neki az a megnyugvás, hogy békében hazatérhet és erre nagyon vágyott. A tíz év alatt rendszeresen ingázott Los Angeles és Budapest között, hogy fantasztikusan gazdag életművét hazaszármaztathassa. Értékes levelezése, fényképhagyatéka, amely nem csupán az emigrációs éveket dokumentálta, de az az előttieket is, az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárához és a Színházi Intézethez kerültek. Filmjeit, amelyek között olyan elképesztő kincsek is fennmaradtak, mint a Sziámi macska, az Egy éjszaka Erdélyben vagy a Zenélő malom forgatásán készített színes(!) werkfilmek, pedig a Filmarchívum őrzi tovább.

eross_anna_003.jpg1999. július 12-én hunyt el, minden szempontból tanulságos örökséget hagyva hátra.

Források:
Jávor Zoltán: Hit és magyarság - Szeleczky Zita élete és művészete (Délvidék Ház, 2012)
Pusztaszeri László: Szép magyar élet - Szeleczky Zita pályaképe (Kairosz kiadó, 2011)
Konkolyné Erőss Anna szóbeli közlése

Képek forrása:
Szeleczky Zita hagyatéka
Kiss Gábor Zoltán
Konkolyné Erőss Anna gyűjteménye

Szólj hozzá!

Címkék: film amerika történelem argentína kommunizmus nemzeti színház filmtörténet xx. század emigráció színháztörténet kultúrtörténet

Fél évszázad a savanyú rögzítőszagban

2015.03.30. 14:58 :: mkurutz

Ritka életrajzot közlünk a Hangosfilm enciklopédiájában: egy filmlaboránsét, akinek emléke, ha nem gondozza 19 éves dédunokája ilyen nagy szeretettel, talán örökre elvész. Mihalik István részletes életműve, amely a fekete-fehér némafilmektől a színes szélesvásznú produkciókig tartott, már olvasható a hangosfilmen, kiegészülve a gazdag fotógalériával, amit a család szerencsésen megőrzött. A mi kimaradt a szócikkből, azt itt, a blogon tesszük közzé a dédunoka, Dósa István tollából.

mihalik_001.JPGSzerencsésnek mondhatom magam, mivel családom legtöbb tagjának hosszú életet szánt a sors, így kisgyerekkoromtól kezdve, körbevesz az idősebb generáció. Nagyszülők és dédszülők, akik mesélnek a múltról és átadják bölcsességeiket, élettapasztalataikat. Ennek következtében rengeteg régi filmet láttam, azt hiszem a Makrancos hölgy volt az első, Karádyval a címszerepben, aztán a Kölcsönkért kastély, A hölgy egy kissé bogaras és így folytathatnám tovább a több száz filmből álló listát.

Ha a múltról kezdtünk el beszélgetni a nagyszülőkkel, rendszerint előkerültek a régi fényképek is, melyekből hamar kiderült, hogy valami családi vonatkozás is van a filmekkel kapcsolatban, mert a dédapám több mint 50 évig dolgozott a filmszakmában, mint laboráns. Mihalik Istvánnak hívták.

Budapesten született, 1899. július 2-án, az akkori Kerepesi útnak azon a részén, ami ma a Keleti pályaudvar környékére esik. Apja, Mihalik Dezső, érettségivel rendelkező banktisztviselő, ami akkor nagy szónak számított. Anyja, Adler Mária, egy 16 éves színinövendék, aki 1907-ben, mindössze 25 évesen tüdőgyulladásban meghalt. A megözvegyült férj, a 8 éves dédapámat Aradra, bentlakásos iskolába küldte, ő maga pedig a közelgő világháborúban katonaként harcolt. Természetesen István is volt katona, Bécsben, ahol jobb híján macskapörkölt került az asztalra, persze nyúlpörköltként hirdetve.

mihalik_003.JPGA Papa (nagymamám mindig így emlegeti, mivel ő így hívta, én is így fogom), a négy gimnáziumi osztály elvégzése után 1917-ben került a filmszakmába, a Korda Sándor vezette Corvin filmgyár laborjába, mint gyakornok. Innen a Star filmgyárba ment, majd egy rövid ideig Bécsben is dolgozott, onnan ismét vissza a Starhoz.

Akkoriban a filmgyári dolgozók (tisztelet a kivételnek) szenvedélyes dohányosok voltak, így ő sem maradhatott ki a sorból. Magának tekerte a cigarettát, még éjjel is rágyújtott, egy szál mindig oda volt készítve az ágy mellé, az éjjeli szekrényre. Ha rosszabb idők jártak és nem lehetett rendes dohányt kapni, akkor megvette az előre gyártott szálakat is, amiről az erősebb hatás kedvéért levágta a füstszűrőt. Nem sokkal halála előtt hagyta csak abba a dohányzást. Volt még egy szenvedélye: a kávézás. Még a háború alatt is megszerezte a magának elegendő mennyiséget.

Első házasságát 1924-ben Sloczár Vilmával kötötte, egy éve rá megszületett fia Ottó. Ez a házasság azonban nem tartott sokáig, 8 év után elváltak.

A szakmában egyre jobb pozíciókba került, 1927-től az Atlasz laboratórium vezetője, majd 1932-től a Magyar Filmiroda első laboránsa, vagyis az összes laboratóriumi munkák (játékfilmek, híradó, oktató és kultúrfilmek) irányítója. „Szakképzettsége révén elismert filmtechnikus“ írja róla az 1940-es évek elejéről származó filmlexikon. A hangosfilmgyártás beindulásakor Kovács Gusztáv labortulajdonos tanítványa.

Második házasságát, ami már egy életre szólt, 1935. július 27-én kötötte Stremnitzer Ilonával, a dédanyámmal, akit már egész fiatal korától ismert, ugyanis egy házban laktak a Munkácsy Mihály utcában. Ilus szegény árva lány volt, és ő pucolta a Papa cipőjét még leánykorában. Később a barátok poénkodtak is velük, „hogy a Pista csak azért vette el az Ilust, hogy ne kelljen a cipőpucolásért fizetni“. Az esküvő után a Filmiroda közelében lévő Sárkány utca 14-ben vettek ki lakást, és itt éltek halálukig.

mihalik_002.JPG1936. július 5-én született meg kislányuk, Mihalik Ilona, a nagymamám, aki mindig így mesélt a gyerekkoráról: „a Mama nevelt, a Papa kényeztetett. Mindig volt csokoládé és cukorka a zsebében, szép ruhákat vett nekem és még zsebpénzt is kaptam. Születés és névnapokról sohasem feledkezett el.”

A második világháború kitörése után újra katona lett, de hamar leszerelték, mert a filmgyárban nagyobb szükség volt rá, így dolgozhatott tovább. Felesége és kislánya sokszor mentek be hozzá a Filmirodába és az egyik házi vetítőben nézhették a legújabb filmeket. Néha forgatásra is bejártak, a Beszélő köntös az MFI udvarán zajló „külső” forgatását például a Filmiroda ablakából nézték végig.

Ahogy a háborús helyzet egyre fokozódott, a civil lakosság is kezdte érezni ennek a súlyát. Igyekeztek berendezkedni a háborús életmódnak megfelelően, tartalékokat beszerezni szinte mindenből. Hétvégenként azonban még így is jártak kirándulni a budai hegyekbe. Egy ilyen alkalommal, egy eltévedt lövés eltalálta a Papa vádliját. „A golyó süvítését hallottuk, majd a Papa a lábához kapott. Én sikítani akartam, de a Mama befogta a számat. Addigra odajöttek a katonák, kötszert hoztak, amit a földön húztak maguk után. Bevitték a Papát a Szent János kórházba, ahol egy pár napig bent tartották, de a golyót nem vették ki a lábából.” – emlékszik vissza nagymamám. Ekkor már egyre többször volt Pest fölött légitámadás, ezért 1944 nyarát a dédnagymamám és a nagymamám Monor mellett, Vasadon töltötte, míg a Papa dolgozott tovább. Ő időnként a Sziklakápolnában töltötte az éjszakát, ha a környéken bombázás volt.

1944 karácsonyán megkezdődött Budapest ostroma, a családnak kötelezően le kellett költöznie a pincébe, ahol a közel két hónapos ostrom alatt sok borzalmas dolgot éltek át. Papát rendszerint katonaszökevénynek tartották, hiszen férfi volt és még „csak“ 45 éves. „Mi a saját szenes pincénkben aludtunk, ami akkor már üres volt. Egy éjjel arra ébredtem, hogy egy orosz katona fegyvert fog a Papára. Katonaszökevénynek gondolta. Egy házbeli néni, aki valamelyest tudott oroszul értette meg velük, hogy nem az. Másszor egy román katona jött, aki az összes férfit, köztük a Papát is felhajtotta az udvarra. Mi csak a lövöldözést hallottunk. Csak amikor mindenki visszatért, akkor derült ki, hogy az összes golyó a levegőbe ment. Természetesen a mi házunkat sem kerülte el az olyan részeg orosz katona, aki csak nőket keresett. A Mamát és engem (meg az összes házbeli nőt) a férfiak bezárták a pince eldugott szűk részeibe, hogy a katona ne találjon meg minket. Amikor a hasztalan keresgélés után a részegen elaludt, a Papáék a vészkijáraton húzták ki az utcára.“ – meséli nagymamám.

mihalik_004.JPGAmikor 1945 februárjában fel kellett jönni a pincéből, a férfiak nem mertek a lakásokból kimozdulni, nehogy elvigyék őket, így mindenről (élelemről, tűzifáról) a nőknek kellett gondoskodni. A Papa hólyagpapírt feszített az ablakkeretekbe, ugyanis a légnyomás betörte az ablaküvegeket is. Ez valamelyest felfogta a hideget, éppen annyira, hogy nem fagytak meg. Később Papa is kimerészkedett az utcára, hogy megnézze, mi van a Filmirodában. Mikor indult volna vissza majdnem elfogták, de a Fradi pályán keresztül sikerült elmenekülnie. Már az Orczy úton járt, amikor viszont elkapták. Gödröket kellett ásnia a „Sztálinorgona” fantázianevű sorozatlövőknek. Ásás közben a többi munkással találtak krumplit, amit hazavihettek. A munka után szerencsére elengedték őket.

Nagyon nehezen állt helyre a rend. Nem volt élelmiszer. Egy alkalommal a Papa összeszedte a megmaradt ruhákat, egy ismerősével vidékre mentek élelmiszerre cserélni azokat. A vonat tetején utaztak. Még a jegygyűrűket is ennivalóra kellett cserélni. Munka sem volt. Először egy fényképészhez ment, aki a lebombázott fővárosról készíttetett vele képeket külföldi lapok számára. Ezt követően a Népszínház utcába szőni kényszerült valami üzemben. 1946-ban kezdett újra dolgozni a Wusinszky, majd a Seidl-Veres laboratóriumban. Az itt eltöltött rövid idő után, a Hunnia Filmgyár, Szivárvány laborjának lett a vezetője. Sokszor éjjel érkezett a távirat, hogy azonnal menjen be dolgozni, az aznap leforgatott anyagot előhívni. Így volt ez a Budapesti tavasz című film esetében is, aminek labormunkáit is ő vezette.

Nagymamám többször statisztált a Hunniában készült filmekben. Például a Liliomfi, Díszelőadás és a Gábor diák című produkciókban is. „Ebben az időben rengeteget jártunk színházba, ugyanis moziba nem lehetett a Papával menni, mert folyamatosan beszélt közben, ahogy megszokta a filmgyár házi vetítőiben munka közben“ – mondja nagymamám.

Nyugdíjba vonulása után, a Margit-szigeti Sportfilm laboratóriumban dolgozott. Állapota fokozatosan romlott tüdő- és szív asztmában szenvedett. Amikor abbahagyta a munkát, még próbálták visszahívni, taxit küldtek volna érte minden nap, de már nem tudott fel-le járni a lépcsőn. 1975. április 24-én éppen meccset nézett tv-ben, amikor felállt a székből, hogy lepihenjen. Az ágyig már nem jutott el, összeesett és meghalt. 76 évet élt.mihalik_005.JPG

Szólj hozzá!

Mi is segítettünk menteni a Fortepannak a tűzben elégett fotókat

2015.03.14. 17:23 :: mkurutz

A Fortepan tegnapi felhívására a Hangosfilm is mozgósította magát, és mint az online fényképgyűjtemény és a kultúra elkötelezett barátai, mi is ott voltunk ma reggel a helyszínen, hogy menthessük a még menthetőt.

img_5697.JPGMint azt a sajtó a Fortepan közleményére reagálva tegnap megírta, pénteken délelőtt elektromos tűz pusztított az UVATERV archívumában, ahol a vállalat több ezer fényképes dokumentációját is tárolták. Még nem tudni pontosan mekkora a veszteség, de annyi bizonyos, hogy nagy mennyiség veszett oda. A kár azért is pótolhatatlan, mert ebben az archívumban őrizték a magyar középítkezés közelmúltjának dokumentumait. Az államosítás korából származtak az első felvételek, szerencsére ebből a korszakból is maradt fenn valami a tűzvész után, mert a jelen pillanatban is a Hangosfilmnél száradó negatívok között van néhány utcakép, amin kivehetőek a régi "maszekvilág" cégtáblái. Az eset azért is különösen szomorú, mert a Fortepan épp a közelmúltban kapott engedélyt arra az UVATERV-től, hogy a fényképekből válogasson és közzétegyen a gyűjteményében. Ezek után érkezett tegnap délután a felhívás, hogy aki tud jöjjön szombat reggel a helyszínre és segítsen megmenteni a még menthetőt.

Az oltás során eláztatott negatívok megmentésére mintegy százan vállalkoztak. Megható volt látni a sok önkéntest, akik ládákkal, dobozokkal felszerelkezve érkeztek a helyszínre. Tamási Miklós, a Fortepan alapítója és szerkesztője Kincses Károly fotótörténésszel együtt megbízható stratégiát dolgozott ki, aminek részleteit megosztották a helyszínre érkezőkkel. Mindenki megtudta, hogy a mentéssel nem várhat sokáig, még aznap estig le kell választani a síkfilmes papírtasakokat a negatívokról, különben annyira felázik a fényérzékeny réteget filmhez rögzítő zselatin, hogy a képek szétroncsolódnak. A feláztatott filmek szárítására is többféle lehetőséget ajánlottak. Mindenki ügyelt arra, hogy csak annyi filmet vigyen el, amennyit még aznap meg tud menteni, máskülönben a legnagyobb jóindulat mellett is tönkreteszi azt, amire vállalkozott.

img_5794.JPGA példátlan összefogás hírére megjelentek a tévécsatornák híradósai is, akik riportot forgattak a nem mindennapi értékmentésről. Ezek után a tévénézők is meggyőződhetnek róla, hogy máskülönben nem sikerült volna megmenteni ennyi félig elégett és elázott negatívot. Állami gyűjtemény biztosan nem lett volna ilyen gyors reakciójú, hogy ennyi segítő kezet ilyen gyorsan a helyszínre szervezzen. A Fortepannak ez sikerült, gratulálunk nekik, és izgatottan várjuk az eredményt, hogy a megmentett képek között akad-e fotó régi moziépületekről. Addig közzétesszük a mi képsorozatunkat az emlékezetes leletmentésről.

 

2 komment

Címkék: budapest fotó történelem fortepan építészet xx. század kultúrtörténet tűzkár

Tapizás a "csengetős moziban" 1909-ben

2015.03.06. 11:23 :: mkurutz

Tegnap a Facebookon megígértük, hogy egy mostanában kiposztolt remek amerikai képsorozat kapcsán megvizsgáljuk, hogy 100 évvel ezelőtt mi volt a helyzet a budapesti mozikban, azaz hogyan fogyasztották a magyarok az frissen megszületett vizuális médiát. Elhatároztuk, hogy a Hangosfilm gyűjteményéből kibányássszuk a legkorábbi, idevonatkozó relikviákat és körsétát teszünk a századforduló Budapestjén, aminek első állomása máris a legizgalmasabb terepre, az úgynevezett csengetős mozik világába vezet.

Aki semmit sem tud erről a maga idején remek intézményről, az itt többet is olvashat róla. Mi most csak a legfontosabbat emeljük ki, ami a tegnap beígért hangfelvételnek is a lényege. Egy 1909 májusában készült hanglemezről és a rajta hallható midres_emhgy_2636.jpgkabaréjelenetről van szó. A történet szerint Bazsó András káplár Rozit, cselédlány szerelmét elviszi a moziba és ott a sötétben jó alaposan végigtapogatja, amíg a lány ámuldozva a filmet nézi. Kettejük különböző élményeinek "rímeléséből" fakad a humor, ami a mai fül számára mindenképpen figyelemre méltó, legalább abból a szempontból, hogy megállapítsuk: dédszüleink sem voltak sokkal jobb firmák nálunk.

Igaz, a címben beígért csengetésből semmit sem hallunk, (a jelenet valószínűleg épp a jogos igény kapcsán született), így történészi okoskodással legfeljebb annyit tehetünk hozzá, hogy valószínűleg éppen ekkor született meg ez a rendszer, amely a tekercsek közötti szünetek előtt néhány másodperccel bevezette a figyelmezetető csengetést annak érdekében, hogy a sötétben összeragadt párok időnek előtte kibontakozhassanak egymás öleléséből. Mint az az Urbanlegends nagyszerű posztjából is világosan kiderül, az intézmény egészen a II. világháború utáni évekig működött, és ami külön említésre méltó: nem minden filmszínházban vezették be, aminek eredményeképpen az előkelőbb közönség le is nézte és elkerülte azokat a mozikat, ahol csengettek a teremvilágítás felkapcsolása előtt.

bedo_022_bacskossuthfalva_1913.JPGA több mint 100 éves hangfelvétel egyébként más szempontból is érdekes, hiszen az elején hallható az úgynevezett mozikikiáltó szónoklata (ezt a szerepet egyébként a színtársulatot vezető Göndör Aurél játssza), ami autentikus forrásnak tekinthető, bár nem hinném, hogy sokat ad hozzá a filmtörténet egészéhez. Mindenestre érdekes és jó tudni, hogy ilyen egyáltalán volt valaha, csodálkozni azonban felesleges rajta, hiszen nyilvánvaló, hogy a művészet megszületésének pillanatában ugyanolyan sátras vásári attrakció volt, mint a kardnyelő, a madárfejű Lajcsika vagy a szakállas nő. Ez a kép pontosan erről a korszakról mesél: a Bedő-árverésen kelt el néhány éve, és a katalógus szerint Bácskossuthfalván készült 1913-ban (szerintünk azonban inkább 10 évvel korábban). Pontosan olyan vállalkozás tagjai állhatnak a sátormozi előterében, mint amilyenekről Katona Jenő gyártásvezető írt gyermekkorára emlékezve a memoárjában. Ő a kispesti és pestlőrinci vándormozisok küzdelmes életéről írt.

mozijegyek_039.jpg

Göndör Aurél társulatának ez a jelenete egyébként több feldolgozásban is lemezre került: egy sereg akkori lemezgyárban hakniztak vele és rögzítették, hol így, hol úgy. (A mozikikiáltó szónaklata például van, ahol egyszerűen elmaradt.) A felvétel ideje azonban csaknem pontosan meghatározható, mivel a kikiáltó legfrissebb aktualitásként elmlíti az 1909 májusában megesett szabadkai bérgyilkosság főszereplőjének, Haverda Máriának nevét és az ugyanbban a hónapban égen kúszó látványosságot, a "nagy farkú" üstököst, ami ezzel a jelzővel mintegy bevezeti az Ámor moziban hamarosan lezajló eseményeket.

Nem fogják elhinni, de létezett Ámor mozi az akkori Budapesten! A későbbi Roxy, Attila, Honvéd és Európa mozik elődje volt ez a filmszínház, ami 1900 körül nyílt a Rákóczi út 82. alatt és ami a pesti kismozik közül a legtovább bírta: négy éve zárta be kapuit végleg, 111 év működés után.

Szólj hozzá!

Címkék: budapest erotika gramofon filmtörténet kultúrtörténet mozitörténet hanglemeztörténet

Karády végzete

2015.02.16. 14:47 :: mkurutz

Annyit énekelt a végzetről, és hát ő maga is minden szerepében a végzet asszonya volt, hogy misztikus személyisége, magánélete az évtizedek alatt teljesen összemosódott ezzel a sejtelmes fogalommal. De vajon tényleg mi lehet ez a végzet? És vajon mi a tanulsága és mondanivalója ennek a valóban kalandos életútnak? És vajon tényleg arra számított, amit kapott a magyar újságíróktól 25 évvel halála után?

A rendszerváltozás környékén nagyon sokan reménykedtek még abban, hogy Muráti Lilihez, Szeleczky Zitához hasonlóan Karády Katalin is hazalátogat egyszer. Csalódniuk kellett: csak a holtteste tért haza, amitől ezrek és ezrek vettek búcsút csalódottan a Szent István Bazilikában. Azt hiszem, gondosan megtervezte az életének azt a részét, ami számára már tervezhető volt: az emigráció hosszú évtizedeit. És abban is biztos vagyok, hogy annyi csalódás és megaláztatás után már nagyon vigyázott arra, hogy kit mennyire enged magához közel. Sőt, nem alaptalanul egy kicsit bizalmatlan is volt az óhazából érkezettekkel szemben, ami valójában az óhazának szólt. dk_099.jpg"Ami késik, nem múlik..." - csapta le viccesen a régi barát, Zsüti élő, egyenes adásban feltett telefonos kérdését nem sokkal halála előtt, a tévénézők pedig még bizakodóbbak lettek, holott ő már tudta, hogy soha nem fog hazatérni többet.

Az életrajzát ismerők jól tudják, miért nem vágyott haza Karády Amerikából. Életének jóformán csak az a csekélyke része nem volt gondokkal terhes, amíg fényben ragyogott. Ez a rövidke időszak pedig éppen a II. Világháború éveire esett. Csillaga nagyon gyorsan szökkent a magasba és épp olyan gyorsan hullott is alá. hangosfilm_442.jpgBoldogtalan volt, és ez az érzés csak egyre erősödött benne, ahogyan barátait sorra elveszítette és ahogyan látta, a kommunista diktatúra megszilárdulását az országban. A levegő elfogyott körülötte és nem volt más lehetősége, mint máshol új életet kezdeni.

Küzdelmes élete volt, beleértve azt a néhány évet is, amikor a közönség valósággal szétszedte. Akár csak a mellőzést, a népszerűséget is nehezen viselte. Nem is lehet az olyan rajongást könnyen elviselni, amely az embernek a magánéletéig hatol. A rajongókat pedig ez érdekelte leginkább. Fogalmuk sem volt, hogy képzeljék el egy olyan nő lakását, hálószobáját, barátait, amilyenhez hasonlót addig nem is láttak. Karády ugyanis jelenség volt. Hozzá hasonló művész, sem a film-, sem a színházi világban nem volt korábban. Éppen ezért maradt emlékezetes mindenki számára, aki láthatta színpadon és a moziban. Az 1978-as, váratlanul feléledt érdeklődés, ami egyértelműen a Tanács körúti Filmmúzeumban vetített Halálos tavasznak volt köszönhető, őt magát is meglepte. A Szabad Európában vele készült telefonos interjúk magnómásolatai és az Amerikából becsempészett színes(!) fotók kézről-kézre jártak és a Hungaroton sorra hozta ki LP-ken régi slágereinek feljavított másolatait.

A kultúrpolitika ettől kezdve eltűrte a jelenlétét, holott néhány hónappal korábban még le volt tiltva a rádió műsoraiból. Filmjeit a tévé ugyan nem vetítette, de a Filmmúzeumban meg lehetett nézni a Halálos tavaszt és még néhány, a kádári kultúrpolitika számára szalonképes filmjét, igaz a sor akkora volt a jegyelővételre, hogy a zsinagógánál lévő mozitól az Astoriáig tartott. A helyzet annyira biztató volt, hogy még Korányi Éva Mária néni is elő merte venni a tévéhíradó kamerája előtt rekamiéjából annak a 44-es Karády-rövidfilmnek a kópiáit, amiről a Filmarchívum kutatói még csak nem is hallottak. A riportból, amit a fél ország pislogva figyelt, kiderült, hogy a film valójában egy ajándék volt, amit az akkor gimnazista kislány jó bizonyítványa jutalmául kapott édesapjától. Őkarady004.jpg írhatta a történetet, amit aztán Karády eljátszott a filmen. De nem ez a legfőbb értéke ennek a produkciónak, hanem az, hogy autentikus helyszínen rögzített hangfelvételt láthatunk rajta, ahol a hangmérnök Lázár István és a karmester Buday Dénes is "himself" szereplő. A Karády jelenléte és beavatkozása nélkül kirobbant spontán rajongás ekkor már eltagadhatatlan és meggátolhatatlan volt az akkori közéletben. Különböző hullámokban újra meg újra a felszínre tört, pedig ő a New York-i kalapszalonjában semmit sem tett ezért. Éppen ez volt a fantasztikus ebben, mert ehhez hasonlóra még nem volt példa a magyar színház- és filmtörténetben. Maga a politikai rendszer is elfogadta és belátta, hogy semmi kivetnivaló nincsen ebben. Azon kívül jobb ha engedi, mintha betiltja. Saját véleményt azért formált róla, amit ebben a rettenetes 1987-es szilveszteri nem is tudom miben el is mondott ország-világ előtt. Azóta beigazolódott, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen a halála óta eltelt huszonöt évben sokan, sokféleképpen bújtak már Karády Katalin bőrébe színpadon, filmen, koncerten. Életéről könyvek születtek, színdarabok íródtak, és még filmen is feldolgozták, bár ez utóbbi forgatókönyv maradhatott volna inkább az asztalfiókban. Csakúgy, mint a napokban megjelent megemlékezések közül az egyik, aminek írója nem véletlenül burkolózott a névtelenségbe, hiszen fogalma sem volt róla, hogy kiről ír. Írásával éppen ő vág sörösüveget ahhoz az emberhez, akinek történelmi jelentőségével szerintem nincs is tisztában. Úgy tűnik, a Blikken hízott világszemlélet kevés egy komolyabb dolgozat összeállításához. Pedig érdekes történeti munkák is születtek, jóllehet nem pont ennek az évfordulónak a kapcsán. Azonban az, hogy ilyen sok helyen megemlékeztek Karády Katalin halálának 25. évfordulójáról, egyértelműen bizonyítja azt, hogy halhatatlan művészről van szó, akinek emlékét nem csak egy belvárosi kávéház őrzi nagy tisztelettől övezve hanem rajongói is, akik már majdnem háromezren vannak. Ez azért jó végzet, nem?

farkas_z_074.jpg



			

Szólj hozzá!

Címkék: film amerika történelem kommunizmus filmtörténet xx. század filmarchívum kultúrtörténet mozitörténet

1938-as magyar filmvígjáték sok rejtéllyel

2015.01.26. 01:19 :: mkurutz

Ebből a produkcióból a slágerbetétjén kívül nem sok minden maradt meg a köztudatban. Az viszont, akármilyen butuska szám is, még ma is gyakran megszólal itt-ott. A felejtés oka azonban nem az alkotók tehetségén múlott, hanem a történelem viharain, ami a filmnek jó egynegyedét talán örökre elsodorta. Ami megmaradt, az viszont makulátlan, hiszen a kameranegatívról van szó, mégis tele van megfejtésre váró részletekkel a produkció, ami talán a zsidótörvények szankcióját megelőző utolsó magyar film volt.

779055748.jpgAz Erdélyből Budapestre származott Indig Ottó, bár ismert színpadi szerző volt a harmincas években, mégsem jegyzett sok filmforgatókönyvet. Ezen a kissé furcsa című vígjátékon, a 13 kislány mosolyog az égre címűn kívül leginkább az egy évvel korábbi Torockói menyasszonyt érdemes megemlíteni, aminek története a zsidó származás körül forgott. Noha ebben a filmben szó sincsen ilyesmiről, mégis emlékezetes abból a szempontból, hogy ennek előkészítésekor a gyártóknak még nem kellett figyelembe venniük az akkortájt a parlamentben megszavazott fajvédő törvényeket. A főszereplők között három olyan színész is volt, akiket szinte ekkor látott utoljára a moziközönség; Ráday Imrének konkrétan filmamorózói karrierjét törte derékba az embertelen törvény. Az ő egyéni, elegáns, társalgási darabokban csiszolódott stílusa az ötvenes évek színdarabjaiba és filmjeibe sem fértek bele, így egészen a hatvanas évekig kellett várnia, amikor is karrierje másodvirágzását élhette. A zsidótörvénnyel párhuzamosan a kultusztárca a filmes szaklapok megjelenését is nagyban korlátozta, sőt egyenesen átszervezte azt, és csupán néhány periodikát életben hagyva, a szakmai kommunikációt az 1939 februárjában megindult Magyar Filmre bízta. Ezt a lapot a nem sokkal azelőtt felállított Színház- és Filmművészeti Kamara hozta létre és üzemeltette egészen a nyilas hatalomátvétel napjáig. A többi szaklap megszüntetése és ennek létrejötte között azonban jó néhány hetes űr tátong, amit nem könnyű kitölteni. A "13 kislányt" éppen ebben az időszakban mutatták be, így a részletes kritikák és a mozik úgynevezett "műsorkötőinek" szánt ismertetések elmaradtak, és mivel a filmnek éppen az első tekercse nem maradt fenn, (amelyen a főcím is volt) a mai napig nem tudni olyan alapadatokat, hogy például ki fényképezte a filmet, ki vágta, ki volt a hangmérnök, a díszlettervező...

649783682.jpgKét tekercs képnegatívon és egy felvonásnyi hangon kívül elveszett még a film forgatókönyve is, és a MaNDA fantasztikusan gazdag fotótárában is csak egy fényképet őriznek a filmből. A Hangosfilm gyűjteményében szerencsére van még további kettő, de a forgatás munkafolyamatát megörökítő úgynevezett werkfotókról senkinek sincsen tudomása. Plakátokból is csak egy hosszúkás "rácsplakátot" őriznek a Széchényi Könyvtárban, a filmet népszerűsítő szórólapból pedig szintén egy példány van, rövid tartalmi ismertetéssel a MaNDA filmarchívumában. 897633082.jpgA cselekmény, - amely a filmen 10 percnyi sötétséggel kezdődik, majd hirtelen "meggyógyul", majd a közepén tíz percen át hang nélkül zajlik a cselekmény, végül pedig az utolsó tíz perc is csak hangban "élvezhető" - enyhén szólva tartogatott fehér foltokat a mostani archiváláskor. A féloldalas sillabusz eredeti tartalomismertetése a sok "csak" látható vagy "csak" hallható jelenet értelmezésére nemigen adott magyarázatot. Még szerencse, hogy fennmaradt a film előzetese, aminek segítségével a hiányokból sikerült némi hangfoszlányt "visszavarázsolni" a digitális változat megfelelő helyeire, ezzel is értelmezhetőbbé téve a könnyű nyári vígjátékot. A produkció Hangosfilmen olvasható adatlapján így is található  az utolsó tekercsnek olyan része, ahol nem tudni pontosan, mi történik a zenekíséret alatt. Az ilyen, csak hangban fennmaradt részekre viszont sikerült beilleszteni azt a fennmaradt néhány fényképet, amelyek egészen biztosan ezeket a jeleneteket ábrázolják.

A film alapos, és mindenre kiterjedő "feltárása" során felderített összefüggéseket, furcsaságokat és forgatási bakikat a Hangosfilmen, a 13 kislány adatlapjának "Érdekességek" rovatában összegyűjtöttük, csakúgy, mint minden apró dolgot, ami erről az 1938 nyarának végén forgatott vígjátékról ma kideríthető. Még a filmben szereplő mozi épületét is sikerült megtalálni! És ha már "játszott" is a filmben ez a pestújhelyi filmszínház, (amelyről egyébként az is kiderült, hogy műsorán ekkor éppen az "első sexuális film" volt), elkészítettük adatalapját is a Hangosfilm Mozilexikonjában. Főcím híján nem volt könnyű, de a szereplők közül is csaknem mindenkit sikerült beazonosítani. Volt, akit csak a hangja alapján, mivel jelenete a filmnek éppen olyan részére esett, ahol a képnegatív elveszett. Bajban egyedül csak magával a 13 kislánnyal voltunk, de mivel sokuknak itt látható statisztaszerepét később komolyabb munkák követték, egy részük neve ismert: pl. a 24 éves Fónay Mártáé, Adorján Éváé, Simon Zsuzsáé. A többiekről azonban semmit sem tudunk. Ezen a képen is csak a középen álló Somló Valit sikerült beazonosítani, a többi három lány ismeretlen marad, hacsak nem azonosítják be önök. Sosem lehet tudni, hátha valakinek a nagymamája az?...

385323414.jpg

2 komment

Szepesi György utolsó napja a Bródy Sándor utcában

2013.12.05. 12:25 :: mkurutz

Nem éppen a Hangosfilm Blog profiljába vág a téma, de velem történt meg a dolog tegnap délben, és mint az elmúlt korok tömegkultúrájának lelkes kutatója, büszke is vagyok rá, hogy tanúja lehettem a pillanatnak, amikor a 91 éves Szepesi György 68 év után utoljára lép ki a rádió kapuján. Az esemény jelentőségére csak később jöttem rá, hiszen magamtól azt gondoltam volna, hogy egy ilyen történelmi aktust csak dokumentál a Magyar Rádió. De a folyosón, ahol találkoztam Gyuri bácsival, rajtunk kívül nem volt senki.

2013-12-04 11.39.46.jpgSajnos én is éppen úgy jártam, mint Szily László, amikor a Rádió idén 85 éves épületének záróbulijáról tudósított: nálam is csak egy vacak telefon volt, amivel ezt az elmosódott képet tudtam készíteni a távozó legendáról.

Gyuri bácsival egyébként ugyanezen a napon ismerkedtem meg, soha nem találkoztunk azelőtt, de hangját és pályafutását is jól ismertem, hiszen sokat és lelkesen mesélt róla a Filmarchívumban Csőke József sportfilmrendező, akivel jó barátságban és szoros munkakapcsolatban voltak. Valami dolgom volt a Bródy Sándor utcai épületben és a kihalt folyosók egyikén jött velem szembe, kifogástalan eleganciájú öltönyében. A Sportosztályra igyekezett, talán valami szöveget vettek fel vele, nem tudom, de a körülötte lévők a legnagyobb természetességgel végezték dolgukat, mintha nem is ő lett volna az.

2013-12-04 10.49.58.jpg

Elé álltam és bemutatkoztam, elmondtam, hogy jól ismerem régi sportriportjait filmszalagokról, hangját a rádióból, és hogy most nagy megtiszteltetés számomra, hogy kezet foghatok vele. Kedves és természetes volt velem, nyilván megszokta az ilyesmit, pláne mostanában, a 6:3 kerek, 60. évfordulóján. Aztán beült a stúdióba, amit egy keskeny üvegrésen keresztül ismét csak pocsék minőségben sikerült rögzítenem.

Amikor egy órával később a liftnél találkoztunk, megkérdeztem tőle, hogy jól látom-e, tényleg ez az utolsó napja itt, ebben az épületben, ezt válaszolta: "Igen, ma vagyok itt utoljára, a jövő héten már a Kunigunda útján lesz az egész sportosztály, akkor már oda megyek én is." Feltettem ekkor az obligát kérdést, amit ennél jobb pillanatban nem is lehetett volna megkérdezni: mikor lépte át először ennek az intézménynek és épületnek a kapuját? "1945 májusának elején jöttem ide először - és most vagyok itt utoljára" - mondta mosolyogva, aztán kezet ráztunk és elindult a kihalt folyosón. Nem tudom, vágyott volna-e valami másra, valami emlékezetes spontán ünneplésre, de szerintem megérte volna legalább dokumentálni az eseményt. Persze hivatalosan, nem úgy, ahogy én: vacak ostoba telefonnal.

33699.jpgFoto: Fortepan/Kovács Márton Ernő (1949)

4 komment

Címkék: média budapest rádió sport történelem fortepan xx. század sporttörténet kultúrtörténet

Világhírű filmek elfelejtett operatőre

2012.09.23. 23:49 :: mkurutz

Egy fényképalbum, egy negatívtáska és közel 80 játékfilm. Ennyi marad egy filmművész után, aki az életét áldozza szeretett szakmájának. Vass Károly operatőrről szégyenletesen keveset tud az utókor, azt is többnyire rosszul. Pedig olyan világhírű remekműveket fényképezett, mint az M - egy város keresi a gyilkost vagy a Dr. Mabuse végrendelete, melyek inkább Fritz Lang nevét és a német expresszionizmust juttatják eszünkbe, nem pedig azt, hogy ezekre a filmtörténeti klasszikusokra egyik alkotója révén mi is büszkék lehetünk. Vass Károlyt Karl Vassként jellemző módon, inkább a németek tartják számon filmtörténetükben, holott Magyarországon forgatott játékfilmjeinek száma is több tucatra rúg.

vasskaroly_126.jpgDe ne szaladjunk annyira előre! Bő negyed századot felölelő történetünket, melynek egyes állomásai a Fortepanon közölt hagyatéka segítségével fényképeken is végigkövethetők, kezdjük egy örömhírrel: Vass Károly több tucatnyi elveszett némafilmes munkája közül nemrégiben előkerült az egyik, amely filmes pályafutásának első évében készült Budapesten. Ez a film volt A tűz, amelyet tavalyelőtt restaurált és be is mutatott a Filmarchívum. Íme a töredékes formában fennmaradt, de nagyszabású díszleteket felvonultató és igényesen fényképezett film előzetese, amely segítségével némi képet kaphatunk a bő egy tucatnyi magyar némafilmet jegyző pályakezdő operatőr igényességéről.

Vass Károly némafilmes munkáinak nagy része elveszett. Teljes egészében csupán egy, az 1918-ban készült Aphrodité maradt fenn. Pedig termékeny operatőrnek számított, hiszen évente hatnál is több film fényképezését bízták rá a budapesti filmgyárakban. Ez nem is véletlen, hiszen nem a semmiből érkezett az új médiumhoz. Az 1896 nyarán született fiatalember az érettségi megszerzése után a németországi Busch optikai művekhez került, ahol a fényképész szakmával is megismerkedhetett. Visszatérve Budapestre, az Uher és a Star filmgyárak különböző produkcióiban dolgozott, mint operatőr. Az imént látott filmet 21 évesen, önállóan készítette, de nem volt 24, amikor 1919-ben Korda Sándorhoz, Kertész Mihályhoz és a magyar filmszakma többi kiválóságához hasonlóan ő is elhagyta szülőföldjét. Előbb Bécsbe ment, majd 1920 augusztusában tovább utazott Berlinbe, ahol szinte azonnal sikerült bekapcsolódnia a német filmgyártásba. Még abban az évben két filmet fotografált.

vasskaroly_070_1.jpg1938-ig élt Berlinben, ez idő alatt mind a néma-, mind a hangosfilmkorszakban sűrűn foglalkoztatták. Gyakran dolgozhatott igazi világsztárokkal, Conrad Veidt-tel, Paul Wegenerrel vagy a berlini magyarokkal: Putty Liával, Bánky Vilmával, Esterházy Ágnessel. 1926-ban egy munka kapcsán Emil Schünemann német operatőr társaságában eljutott Japánba és Kínába is, ahol egyszerre két gyarmati kalandfilmet is leforgattak. "Kokó" nevű papagáját is ekkoriban kapta egy indiai maharadzsától. vasskaroly_115.jpgA madarat később Budapestre is magával hozta és az egész ország megismerhette, hiszen több magyar filmhez is kölcsönadta "statisztálni". De a német stábokkal nem csak egzotikus vidékekre, hanem az Egyesült Államokba is eljutott a húszas években. A Fortepanra felkerült a hosszú hajóúton és az Újvilágban készült néhány fényképe.

A hangosfilm beköszöntével többnyire dokumetumfilm-stábokban dolgozott, bár Fritz Lang világhírű filmklasszikusának, a Dr. Mabuse végrendeletének is egyik operatőre volt. Néhány évvel később ugyancsak többedmagával dolgozott azokon a szintén világhírű filmeken, amelyek ismertségét azonban már nem a művészi mondanivaló jelentette. Leni Riefenstahl híres Olimpia-filmjéről van szó, amely az 1936-os berlini Olimpia grandiózus, kétrészes filmdokumentuma. A világ-sporteseményre, noha végig dolgoznia kellett, édesanyját és egy rokonát is kihívta Berlinbe, akikről több fényképfelvételt is készített a különböző tribünök előterében és a város néhány pontján. A több tucat fényképből végül külön Olimpia-album született, amit a Vass Károly hagyatékát megmentő és őrző rokon, Szabó Sándor a Filmarchívumnak ajándékozott.Tőle tudjuk, hogy a fotósorozat nem teljes: a háború után kiszedték azokat az oldalakat, amelyeken Hitlert és a náci vezéreket örökítette meg a kordonjeggyel rendelkező filmoperatőr. Riefenstahl nyilván azért választotta a 20 főnél is többet számláló operatőr-csapatba a magyar filmest, mert egy évvel korábban már dolgozott vele egy másik, ugyancsak híres-hírhedt filmjében, Az akarat diadala című náci propagandafilmben. Vass azonban ekkoriban már nem érezte olyan jól magát a Német Birodalom filmvárosában, ezért a háború kitörése előtt nem sokkal úgy határozott, hogy visszatér Magyarországra.

24761.jpgA Hunnia Filmgyár azonnal foglalkoztatta a hazatért szakembert, az első esztendőben hat filmet készített itt. A véletlennek köszönhetően már az első időkben viszonylag sokat forgatott a Tolnay Klári-Ráthonyi Ákos házaspárral, akik nagyon megszerették a rokonszenves fiatalembert. Ez a kép is 1938-ban, Ráthonyi Gyimesi vadvirág című filmjének forgatásán készült, az ismeretlen pipázó férfi társaságában Tolnay Klári, Ölvedy Zsóka és Tímár József. Ettől kezdve Ráthonyi számos filmjét Vass Károly fényképezte, de Jávor Pállal is baráti kapcsolatban volt, sok nagy sikerű filmjében dolgoztak együtt. Közben fényképész hobbijának is szenvedélyesen hódolt. 6X9-es negatívjait gondosan feliratozva tette el egy kis táskába, így ma is tudjuk, hogy az árvízi riportja és az esküvői és temetési sorozata pontosan hol és mikor készültek. Igaz, nem tudni, miért és milyen megbízásból készítette ezeket, valószínű azonban, hogy a filmesekkel való ismeretség révén jutott el ezekre a helyekre és puszta szórakozásból készítette el a felvételeket. De lehetséges, hogy nem így történt, hiszen az egyik képen, ahol egy fejre állt Opel Kadett látható, a roncs mellett áll két másik filmes is: Ráthonyi Ákos rendező és Takács Antal filmproducer. Talán egy balul sikerült külső forgatási napon készült a kép?
vasskaroly_125.jpg1945-ig évente átlagosan 5 filmet fényképezett, még külföldre is eljutott magyar stábbal. 1943-ban a bolgár riviérán forgatták Bán Frigyes A tenger boszorkánya című filmjét, amelynek forgatási munkálatai azonban félbeszakadtak. Utolsó filmjét is más fejezte be, de már csak a háború után. Ez volt a híres Kétszer kettő, amelynek férfi főszereplője, 1944 végén elhagyta az országot, sorsára hagyva Manninger János befejezetlen filmjét. A munka nagy részét emiatt újra kellett forgatni más színésszel, csak azokat a beállításokat meghagyva, ahol a főszereplő háttal látszik. A pótforgatásokat a kollégának, Makay Árpádnak kellett elvégeznie, mert Vass akkor már egy svájci szanatóriumban feküdt és idegösszeomlással kezelték. A német propagandafilmesek Budapestre bevonulva ugyanis megtalálták egykori munkatársukat és arra kérték hogy egy Messerschmidt bombakioldójára felkötözve fényképezze a bombázásokat. Amikor Vass ezt visszautasította, azzal fenyegették, hogy ha nem teljesíti a feladatot, akkor azonnal megkapja a behívóját és parancsra kell megtennie. Végül felvette a képsorokat, de a sokkhatás kikészítette. vasskaroly_063.jpgA háború után hazatérve nyilván emiatt és berlini évei és filmjei okán már nem helyezkedhetett el a szakmában, ráadásul Logodi utcai lakása az angol bombázások következtében megsemmisült. Rokonokhoz költözött és megpróbált talpra állni, amikor 1952 táján egyik nagynevű színész kollégája feljelentette és az ÁVH kezére juttatta. Az Andrássy út 60-ban tartották fogva heteken és hónapokon keresztül, belső szerveit is tönkre verve a vallatások alkalmával. Világnézetét nyilván nem akarták, így nem tudták megérteni, de mivel semmit sem tudtak rábizonyítani, végül elengedték az 56 éves filmművészt. Vass Károly 1953. október 3-án hunyt el mindenét elvesztve, szakmájától teljesen elfeledve. Még sírhelyhez is családi segítség révén jutott: nagybátyja az esztergomi érsekprímás jogtanácsosa ingyen sírhelyeket kapott maga és családja számára és mivel Vasst nagyon szerette, ide került hát ő is. Esztergomban, a szentgyörgymezei temető temetőkápolnája mellett hantolták el. Emlékét felidézve megpróbáltuk megkeresni sírját, de nem találtuk. Talán nem volt, aki megváltsa a sírhelyet, ezért kerestük hiába hatvan év után. Így múlik el az élet, úgy látszik, ez marad egy emberből: egy fényképalbum, egy negatívtáska és közel 80 játékfilm.DSC04281.JPG

Szólj hozzá!

Címkék: budapest fotó film fortepan nácizmus filmtörténet xx. század filmarchívum kultúrtörténet

Vajon meddig ketyeg?

2012.08.07. 00:26 :: mkurutz

Az alábbi életpálya szomorú, de érdekes meséjét egy félperces kis filmtekercs szállította. A 21 méteres kis filmet mutatjuk meg legelőször, utána pedig a család közvetítésével sorra vesszük, hogy mi minden történt az 1941-es reklámfilmecske elkészülte előtt és után.

A kezdetleges technikával animált és utólag színezett kópiát megrendelő pestszentlőrinci órásmester éppen 100 éve, 1912-ben született Budapesten. Eredetileg Szabó Jánosnak hívták és 17 évesen, 1929-ben szerezte meg az akkori időkben szakmunka vállalásához elengedhetetlen segédlevelet. Újonnan elsajátított szakmája és saját képességei iránt olyan bizalommal volt, hogy nem sokkal ezután már önállóan órásüzletet működtetett a Pestszentlőrincre bevezető fővárosi útvonalon. Ez volt az Üllői út 133. szám alatti ház, melynek üzlethelyiségéről a családi fényképtárban fennmaradt néhány érdekes felvétel.

8.jpg

Eleinte egyedül dolgozott a műhelyében...

11.jpg...majd 21 évesen, 1933-ban letette a mestervizsgát is és hamarosan egy segéddel dolgozó órásmester lett belőle.

12.jpgA szaktudására és szorgalmára egyaránt büszke órás és ékszerész mester nem sokkal később megváltoztatta a nevét és az Üllői úton egy nagyobb műhelyt bérelt. A 125. szám alatti földszintes épület homlokzatára, ami pontosan a reklámfilmben is említett Hősök szobrával szemben volt, már a Szabó-Szentkúti nevet íratta ki a címfestővel.

9.jpg

Ez az üzlethelyiség korábban az "Ibolya virágszalon" nevet viselte és a mester számára azért is volt különösen kedves hely, mert itt pillantotta meg először a számára legkedvesebb virágszálat, Molnár Ilonát, későbbi feleségét.

5.jpgÉletük kiszámítható boldogságban telt volna el, ha időközben a történelem nem töri meg az elővárosi békét is. Az órásmester 1944 karácsonya előtt néhány nappal, hazafelé menet szovjet fogságba esett a Kamaraerdőnél, családja sokáig hírt sem kapott felőle. Mégis szerencsés embernek mondhatta magát, mert "csak" 4 évet kellett eltöltenie szibériai hadifogolytáborokban. Ez idő alatt a műhelyt és üzletet felesége vitte tovább, aki időközben sikeresen letette az órásmesteri vizsgát. Férje éppen az államosítás évében, 1948-ban tért vissza és ismét két, viszonylag kiegyensúlyozott év következett a cég és a család életében. 7.jpg1950-re azonban az népgazdaság csillapíthatatlan éhsége a kis Üllői úti órásműhelyt is be akarta kebelezni. A mestert arra kényszerítették, hogy kis cégét, árukészletét és teljes felszerelését önként, ellenszolgáltatás nélkül vigye be az akkor alakuló Óra és Ékszerkereskedelmi Vállalatba. Mivel azonban nem volt hajlandó feladni a függetlenségét, egyik reggel nyitáskor megjelent három kalapos, műbőrkabátos ember és egy minisztériumi levelet lobogtatva lefoglalta az üzletet és annak teljes készletét. Órák garmadája, ékszerek, ezüsttárgyak, mérlegek, javítószerszámok, de még a nemesfémek vizsgálatára szolgáló választóvíz is pillanatok alatt népi tulajdonba került, s mivel az órásmester ellenkezett, elismervényt sem kapott a lefoglalt és elszállított tárgyakról. 2.jpgHogy azonban a spontán államosításnak ne maradjon árulkodó nyoma, a mesternek átadták a vállalási naplójában szereplő javításra váró órákat, hogy a munkákat fejezze be. Ekkor derült ki csak igazán, milyen fontos szakmát is választott Szabó-Szentkúti János. Hiszen amikor nem sokkal ezután visszavonták működési engedélyét, újat már csak órajavításra kaphatott, mivel az ékszerrel való kereskedés állami monopólium volt a szocializmusban. Új, már csak órajavítással foglalkozó műhelyét néhány sarokkal lejjebb nyitotta meg az Üllői úton, s elképzelhető milyen érzésekkel sétált el nap mint nap korábbi óra- és ékszerüzlete előtt. Ezen a helyen csaknem a rendszerváltásig dolgozott amikor nyugdíjba ment egy hosszú és tevékeny életpályát maga mögött hagyva. Szabó-Szentkúti János 1992-ben, nyolcvan évesen hunyt el. Utolsó, a műhelyében készült képén egy kedélyes, optimista ember néz a kamerába. Egy olyan mesterember, akinek életútjából van mit tanulnia az utókornak. Aki többször mindenét elvesztette és mégis sikerült megőriznie a szakmájába vetett hitét és a kitartását, lelkesedését.

4.jpgVajon ketyegnek-e még a műhelyében megjavított órák? Vajon emlékszik-e még rá valaki Pestszentlőrincen?  Ki tudja? Az viszont biztos, hogy a csodával határos módon megmaradt fényképei, a családi emlékezet és ez a félpercnyi reklámfilm, ami örökösei jóvoltából most már Nemzeti Filmarchívumba került, talán tovább életben tarják emlékét.

Szólj hozzá!

Várkonyi Zoltán öröksége

2012.05.14. 13:36 :: mkurutz

A száz esztendeje született színész- és rendezőlegenda tátongó űrt hagyott maga után, amikor 1979-ben meghalt. Csaknem félszázados pályafutása során a lehető legérdekesebb művészi feladatokkal találta magát szemben, olyanokkal, amelyekről színész legfeljebb csak álmodhat.

Várkonyi Zoltán centenáris jubileumának megemlékezői érdekesebbnél érdekesebb apró adalékokkal teszik teljesebbé az örökséget, melyet színházi emlékek, mozi- és tévéfilmek, rádiójátékok formájában hagyott hátra a legendás művész. Személyes hagyatékából és nyilatkozataiból is izgalmas böngészgetni való került fel a webre, amit végigolvasva közelebb kerülhetünk érdekes és nem mindennapi alakjához. Kivételes tehetsége társult azzal a tenni akarással és jóindulattal, amellyel fiatalabb kortársainak tucatját segítette a pályán elindulni, noha az ő pályája nem indult éppen könnyedén és a későbbiekben sem volt mindig sorsának alakulása tükörsima.

Jelentős színészgenerációhoz tartozott, ahhoz a nemzedékhez, melynek tagjai a magyar színházi- és filmkultúra legnagyszerűbb korszakának közreműködői voltak. Útja az iskolapadból hamar a Színiakadémiára majd a Nemzeti Színház társulatába vezetett, ahonnan baloldali gondolkodása miatt 1941-ben elbocsátották. Az akkor már filmekből is jól ismert színészre a Madách színház igazgatója csapott le és azonnal leszerződtette. A háborút, melynek legvégén már a Gestapo vadászott is rá, a Vígszínház pincéjében vészelte át. Az ostromot követően viszonylag fiatalon igazgatója is lett annak a színháznak, amelyet megszűnte után még hosszú ideig emlegetett a szakma és a színháztörténet. Ez volt a híres Művész Színház, amelynek színpadán Várkonyi estéről-estére csodálatos élményeket szerzett a rommá lőtt Budapest lakóinak. Ekkor fedezte fel és indította el pályáján Darvas Ivánt és Pécsi Sándort, akik már néhány évvel később a magyar színházi- és filmélet jelentős és meghatározó művészei lettek. Színházát 1949-ben bezáratta a hatalom, így Várkonyi saját színházából néhány évadra ismét a Nemzetibe kényszerült, amit persze nem bánt, hiszen fantasztikus együttesben játszhatott. 1962-ben a Vígszínházba szerződött, melynek akkor főrendezője, majd 1971-től haláláig igazgatója lett.

Közben filmes pályafutása is jelentős állomásokhoz érkezett. Színészként emlékezetesek intrikus szerepei, melyekből az ötvenes filmjeiben nem volt éppen hiány. Ekkoriban kezdett el foglalkozni a filmrendezéssel is, amelyben számos hazai és nemzetközi sikert ért el. Leghíresebb, máig játszott krimifilmünket, a Foto Hábert is ő rendezte, melynek egyik kémfőnökét is eljátszotta. A főszerepet szintén egyik felfedezettje, az akkor művészetének és népszerűségének csúcsán álló Latinovits Zoltán alakította. Várkonyi nevét a magyar filmtörténetbe azonban kétségtelenül hatalmas, kétrészes, látványos, színes és szélesvásznú nemzeti történelmi filmeposzaival írta be. Jókai adaptációi jól példázzák szakmai hitvallását, mely szerint mindenkor egyforma tisztelettel és alázattal fordult a tehetség és a közönség irányába. Ez a mai művészetben szinte már nem is létező önzetlen ars poetica örök időkre emlékezetessé tette alakját munkatársai körében. Önmagával és a szakmájával szembeni szigorú igényességének emléke a Filmgyár udvarán álló jól sikerült bronz portréja, amely hosszú évtizedek óta fogadja a gyár kapuján belépő utódait.

A Hangosfilm a jeles ünnepen Várkonyi Zoltán előtt két, korai, de csak a közelmúltban  előkerült filmjének részletével tiszteleg. Az első az Egyesült Államok magyarlakta vidékéről tért haza néhány évvel ezelőtt és a Titokzatos idegen címet viseli. Várkonyi az 1937-ben készült film felvételeikor még csak 25 éves volt, de a rendező máris kettős főszereppel ajándékozta meg. A bűnügyi cserkésztörténet (ebben a műfajban bizonyára ez az egyedüli alkotás) szerzője az egyik szereplő, Kürthy György volt, aki egy ikerpár hasonlósága és az ebből fakadó ipari kémkedés köré bonyolította forgatókönyvét. A film, melynek tempója és hangulata jól észrevehetően lassú és darabos, nagy feladat elé állította a fiatal színészt, aki a körülmények ellenére ügyesen birkózott meg feladatával.

Az 1938-as Varieté csillagai is bűnügyi história, melynek egyik szerelmi szálát Szeleczky Zita és Várkonyi bonyolítja. A kópia, melynek egyik fele pár éve a moszkvai állami játékfilmraktárból, másik része pedig egy müncheni magángyűjteményből került a magyar Filmarchívumba némiképp hiteles dokumentuma lehet egy híres 1944-es színdarabnak, melyet Szeleczky és Várkonyi játszottak. Manfred Rössner Első Anna és Harmadik Károly című kétszemélyes drámáját a Madách Színház mutatta be és a légiriadókkal tarkított háborús estéken is jelentős előadásszámot ért meg. Az előadásról nem sok emlékünk maradt, csupán az itt látható fénykép, amely még a próbák idején készült, néhány szűkszavú kritika és a fenti videó, amely a magyar színháztörténet két nagyszerű alakjának egykorú játékát örökíti meg. Nem sok örökség egy állítólag sikeres előadásból, mégis valamit megtudhatunk belőle, hiszen még jól emlékszünk Várkonyi színházaira, és ha filmjeit megőrizzük és gyakran nézzük, őt magát sem felejthetjük el soha.

Szólj hozzá!

Címkék: film mozi filmtörténet xx. század filmarchívum kultúrtörténet

100 éve született Fényes Szabolcs

2012.05.03. 01:47 :: mkurutz

Lehetett valami rendkívüli az 1912-es év levegőjében, mert sorra születtek kultúrtörténetünk legtehetségesebb alakjai: Örkény, Macskássy, Alfonzó, Ottlik, Várkonyi, Hegedüs Géza és a napokban századik születésnapját ünneplő Eggerth Márta, akit a világ minden tájáról jókívánságokkal halmoztak el rajongói. Eggerth után alig két héttel látta meg a napvilágot egy nagyváradi polgárcsaládban minden idők legnépszerűbb magyar könnyűzenei komponistája, Fényes Szabolcs, akinek jubileumáról idehaza jóformán csak az Operettszínház emlékezett meg egy bensőséges műsorral és az előterében rendezett kiállítással. Szülővárosában, az erdélyi Nagyváradon viszont utcát neveztek el róla, és az egykori családi ház falán emléktáblát avattak a centenárium alkalmából.

A rendkívüli képességekkel megáldott muzsikus félig-meddig művészcsaládból származott, hiszen mérnök édesapján kívül alig tíz évvel idősebb nagynénje is (igaz, gyermekszínészként) a zene és színpad világában szerzett babérokat. A családi lista nem volna teljes, ha nem emlékeznénk meg még egy híres Fényesről, az unokatestvér Alízról, aki a negyvenes évek első felében csinált idehaza viszonylag gyors filmkarriert.
Fényes Szabolcs olyan korszakban cseperedett fel, amelyet szövevényesen font körbe az akkor világszerte elterjedő jazzmuzsika és amelyben a rádió és a revüműfaj együttesen törték meg az addig egyeduralkodónak számító operettszínpadok offenbachi gyökereken nyugvó ízlésvilágát. Köztudomású, hogy gimnazistaként írta első operettjét, a Mayát, melyet sok más nagy sikerű és emlékezetes színpadi munkája követett. Száznál is több műhöz, filmhez írt kísérőzenéinek kottakiadása mintegy 700 önálló szerzeményre rúg.

Élete során a könnyűzenei közízlés hatalmas változásokon ment keresztül. Nagy utat tett meg a tánczene a keringőtől a beatzenéig, s Fényes, sok kollégájával ellentétben, mindvégig képes volt szerzeményeiben pontosan követni a kor divatját. Öt évtizedet felölelő életműve legtökéletesebben talán slágereinek kronológiájával lenne leírható, hiszen az 1931-es Mayától kezdődően minden évben tucatjával születtek a remekművek a zongoráján. A Luxusvonattól a Táskarádióig több száz olyan szerzemény mutatja életpályájának és művészetének alakulását, amelyen generációk nőttek fel, s amelyek ha nem Magyarországon születnek, akkor Fényes nevét ma Cole Porteré mellett jegyzik.  Erre majdnem sor is került az ötvenes évek végén, amikor a világhírű Mario Lanzanak komoly tervei voltak Fényessel. Minden készen állt két zenés film és egy közös nagylemez megvalósításához, amikor jött a hír az énekes halálhírével. Az utazás elmaradt, a világhírnév kútba esett, amit a zeneszerző élete végig nem tudott megemészteni. Az akkor 47 éves komponista mégsem esett kétségbe, hiszen idehaza az egész ország szerette és becsülte, úgy is, mint a Fővárosi Operettszínház igazgatóját. Népszerűségét mutatja, hogy 1935-ben a Magyar Rádió tízéves jubileumára készített játékfilmben az intézmény karmestereként önmagát alakította. A "Halló Budapest!", melynek könnyűzenei betétszámait természetesen Fényes Szabolcs írta, értékes zenetörténeti kordokumentum is egyben.

Noha magát a teljes filmet csaknem hetven éve nem látta senki, a fennmaradt 40 percnyi töredék mégis fontos dokumentum, hiszen olyan zeneművészek játéka látható benne, mint Dohnányi Ernő, Svéd Sándor, Hubay Jenő, vagy a következő jelenetben zongorakísérőként felbukkanó Fényes Szabolcs.

A filmarchívum polcain böngészve még egy érdekes korai filmfelvételre bukkanunk, amire még a nyolcvanas években maga a zeneszerző hívta fel a történészek figyelmét. Munkatársával, Nemlaha György szerkesztővel gyakran voltak vendégei a Budakeszi úti vágószobáknak, ahol egy portréműsor kedvéért végignézték Fényes Szabolcs összes filmjének kópiáját. Az 1941-es Európa nem válaszol című Radványi Géza drámáról van szó, amely a háború kitörésének idején egy óceánjáró fedélzetén játszódik. A hajózenekar zongoristájaként látható a háttérben az alig harmincéves Fényes Szabolcs, akinek hangulatfestő híres groove-jai közül is megszólal egy a rövid jelenetben.

A film drámai hangulata nemsokára a valóságban is mindennapossá vált. A német megszállás és a nyilaskorszak nehéz napjaiban Fényes Szabolcs, mint a Nagymező utcai Operettszínház igazgatója bátran és emberségesen viselkedett. Tucatjával mentette meg kollégái életét a színház zegzugos pincerendszerében. Egy visszaemlékezés szerint egy alkalommal stílszerűen vágta ki magát a razziázó ostobácska keretlegény előtt, amikor színészeit így mutatta be: íme a Csárdáskirálynő, Luxemburg grófja, a Gerolsteini nagyhercegnő... A zavarodott fiatalember állítólag még bocsánatot is kért, amiért megzavarta a mágnás arisztokráciát.

Fényes Szabolcsról még ma is számos anekdota, vidám történet kering művészberkekben. Kedves, mindig vidám, szeretni való úriember volt, aki sosem kérkedett kivételes tehetségével. Nem csak körbevette, de őszinte szeretettel segítette is fiatal zenészkollégáit, akik közül nem egyet gyorsan slágerré lett szerzeményével bocsátott szárnyra. Valójában ő maga is élete végéig fiatal maradt, erről tanúskodnak késői szerzeményei, melyeket felidézve hihetetlennek tűnik, hogy ez az örökifjú, mindig optimista zeneszerző ma lenne 100 éves!

Szólj hozzá!

Címkék: zene film jazz mozi filmtörténet xx. század filmarchívum kultúrtörténet