A művészházaspárok magánéletét mindig nagy figyelem övezi. Újabban már akkor is a szóbeszéd középpontjába kerülnek, amikor nem éppen dicsőséges események kapcsán merül fel a nevük. Most egy olyan művészpár szomorú és tanulságos életéről lesz szó, akiknek tragédiáját nem ők, hanem a történelem, a politika idézte elő. Mint a legtöbb, blogunkban és adatlapjainkon is bemutatott, hasonlóan szomorú és tanulságos történetet, ezt is a véletlen szállította. Szerkesztőtársunkat, Dósa Istvánt ugyanis évek óta zenére tanítja a szóban forgó házaspár gyermeke, és a téma egy zongoraórán véletlenül merült fel. Szentiványi Márta nem csak mesélt művész szüleinek kálváriájáról, de a fennmaradt fényképeket, dokumentumokat meg is osztotta velünk, így abból válogattuk össze e poszt gazdag illusztrációs anyagát. István, aki mindössze csak 20 éves, nem először menti meg elfelejtett művészek emlékét: épp egy éve mesélt saját dédapjáról, aki fél évszázadot töltött el a filmlaboratórium sötétjében. A most következő életrajz megdöbbentő és ijesztő abból a szempontból is, hogy ilyen sokoldalú és tehetséges művészeket mennyire könnyen képesek vagyunk elfelejteni! Az emlékeztetésért köszönet illeti Istvánt, aki kiásta és összerakta a mozaikdarabokat, és Mártát, aki megőrizte őket és közreadja a Hangosfilmen! Ha ők nem tették volna meg ezt, akkor semmi nyom nem marad utánuk és örökre elfelejtjük őket, regénybe illő életüket.

Épp ma lenne 100 éves Zimonyi Márta, az 1941-ben bemutatott A cigány című film énekes sztárja, akinek tíz év sem adatott meg a művészi pályán. Noha sikereinek csúcsát gyorsan és fiatalon érte el, életének nagy részét mégis civilként kellett leélnie. Mindezt férje múltja miatt, akinek az volt a bűne az ötvenes évek kommunista színházcsinálóinak szemében, hogy 45 előtt sikeres saját színtársulatot vezetett. Az Igazolóbizottság 1945-ös döntése ugyan csak egy év eltiltásról rendelkezett, Szentiványi Béla és felesége azonban soha nem léphetett színpadra többé. Megalázva és mindenkitől elfeledve haltak meg, de méltóságukat sikerült megőrizniük, azt nem vehette el tőlük a kommunista diktatúra.

Szentiványi Béla Kőbányán született 1895. június 28-án, Czéder vezetéknéven. Apja rézműves volt, aki a szakmájában olyan elismert személynek számított, hogy a Mátyás templom díszítésében is részt vett. Fiát is erre a pályára terelgette, így amikor az bejelentette, hogy színész szeretne lenni, azzal a feltétellel egyezett csak bele a döntésbe, hogy előtte elvégzi az Iparművészeti Főiskolát. Meg is szerezte a diplomáját, hogy nyugodt lelkiismerettel iratkozhasson be Rózsahegyi Kálmán színiiskolájába. Épp mielőtt színpadra léphetett volna, behívták frontszolgálatra, mivel időközben kitört az I. világháború. Sebesülten tért haza és csak felgyógyulása után, 1919-ben debütálhatott az Andrássy úti színházban. 1920 és 1922 között a legendás Apolló Kabaré tagja volt, amely a mai Blaha Lujza téren állt. Itt kisebb-nagyobb szerepekben csiszolgatta tudását és nem eredménytelenül: a kritikusok felfedezték és határozottan dicsérték játékát, nagy jövőt jósolva neki. A kabaré csak közelebb sodorta a magánszámok és szavalatok műfaja felé. Szerény jövedelmét akkoriban újságírással is kiegészítette, szűkebb hazája, Kőbánya napilapjának lett egyik művészeti munkatársa. Az Apollóban eközben komolyabb drámákat is műsorra tűztek, amelyek szinte mindegyikében egyre fontosabb szerepeket kapott. 1921-ben Debrecenben vendégszerepelt, ahol Rómeót alakította nagy sikerrel. „Játéka kifejező, élénk, az erkély jelenetnél lírai tehetségét is bizonyítja.“ – írták róla a kritikusok. Ez a szerep már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy felvételt nyerhessen az Országos Színészegyesületbe.

Mire visszajött a fővárosba, az Apolló már utolsó napjai élte, nem sokkal később bezárták, majd le is bontották az impozáns, szecessziós épületet, hogy helyére felhúzhassák a Corvin áruházat. Az 1922/23-as évadot a Várszínházban töltötte, ahol rendezői pályafutását is megkezdte, ráadásul olyan darabokkal, mint Ibsen Nórája, amelyben az ügyvéd szerepét formálta meg. A drámai szerepek mellett bohózatokban, vidám jelenetekben is fellépett, Az ernyő című jelenetben például a Latabár-fivérek voltak a partnerei. A jubiláris Petőfi-évet bevezetendő, 1922-ben egy Petőfi életét bemutató életrajzi drámának címszerepben lép a közönség elé, amelynek fővédnöke a Petőfi Társaság volt. Ebben is óriási sikert arat, csupa jót írnak róla kritikusai.

A következő két évadot a Magyar és a Belvárosi Színházban töltötte, de közben vendégszerepelt vidéken is. Palettája igazán széleskörű volt: Shakespeare, Molnár Ferenc, Herczeg Ferenc, Katona József darabjaiban ismerhette meg a közönség és újabban operettekben is, amely akkor is az egyik legnépszerűbb műfajnak számított. Még az operettek fellegvárának számító Király Színházban is sikerrel szerepelt a Marica grófnőben és A császárnő apródja című darabban. A színházi lapok szerint Szentiványi igazi főnyeremény, aki szavalatban, drámában, komikusként is otthonosan mozog a színpadon. Le is csap rá hamar a szegedi színház igazgatója, Andor Zsigmond, aki társulatához hívja színész-főrendezőnek az 1925/26-os évadra. Az alföldi közönség nagy szeretettel fogadja a fővárosi művészt, aki a drámák mellett sok operettet is rendez: a Mágnás Miskát, a Lili bárónőt és a Sztambul rózsáját, amelyek egy-egy szerepére budapesti kollégáit hívja meg vendégművésznek. Így láthatják a szegediek saját színházukban Lábass Jucit, Bilicsi Tivadart, Törzs Jenőt és Bajor Gizit is.

A következő, 1927/28-as évadban az Országos Kamaraszínház színésze és főrendezője lett. Ennél az Alapi Nándor vezette stagione vándortársulatnál ismeri meg Salgó Ilonát, akivel 1927-ben összeházasodnak. A repertoár itt is sokszínű: Dr. Nikodemus, Sámson és Delila, Hamlet, Vadkacsa, Tartuffe, amellyel számos vidéki városba is eljutnak. A vándorszínészethez közel álló stagione-műfaj annyira megtetszik neki, hogy elhatározza: a következő évadban saját vándortársulatot szervez Országos Művész Színház néven, amelynek igazgatója, színésze, rendezője lesz. 1928 és 1933 között az ország csaknem összes városában, községében fellépett színészeivel, akiknek nevei között ma már senkié sem cseng ismerősen, mégis őrült nagy lehetett a teher, ami ezeknek a művészeknek a vállán pihent a több tucat szerep betanulásával és az állandó vándorlással. Talán az utolsó vándorkomédiás élet lehetett az övék, melynek során estéről-estére más-más város színpadán kellett fellépniük, a maguk készítette jelmezekben, maguk szállította díszletekben. Szentiványi éppen ezért komoly színpadtechnikai újításokat is bevezetett és olyan összecsukható díszleteket épített, amelyek segítségével pillanatok alatt átrendezhető volt a színpad. Magas művészi színvonal jellemezte előadásaikat, amelyek között olyan darabok voltak, mint a Tartuffe, a Faust, a Makrancos hölgy, az Ármány és szerelem vagy a Liliomfi. Vállalkozásuk mégsem volt sikertörténet. Néha különösen mostoha körülmények között, fűtetlen színházakban, gyenge világítású mozikban és különböző termekben kellett fellépniük, ennek ellenére szép sikert könyvelhettek el mindenütt. Voltaképpen egész működésük anyagi ráfizetés volt, aminek terheit Szentiványi tettrekészsége és szorgalma csillapította valamelyest. Számára a legfontosabb az volt, hogy értékeket mutathat be a vidék közönsége előtt. Olykor fővárosi hírességeket is sikerült lecsalogatnia, például 1931 szeptemberében az Egyesült Államokból hazatért Beregi Oszkárt, aki Timár Mihály szerepét játszotta Az aranyemberben Pápán, a Jókai színház épületében, amit az előadás másnapján lebontottak. A társulat az ezredik előadását Baján ünnepelte. Ötéves működésük alatt 185 állomáson, 1584 előadást tartottak. Ezeknek az éveknek tapasztalatairól 1933-ban könyvet is megjelentetett „Kialvó lángok” címmel, amelynek „A vidéki színészet élet halál harca Trianon után” alcímet adta.

A vándoréletnek búcsút intve 1933-ban Szentiványi a Baja-Bácska Kultúregyesület művészi vezetőjeként érdekes kísérletezésbe kezdett. Szabadtéri előadásokat tartott, megrendezte, az Üzen a Bácska című játékot, amely Trianon fájdalmát taglalja, erősíti a magyarság hitét a szebb jövőben. Kitüntető szerepet kapott a lapokban József királyi herceg Columbus című drámája, amelyet a Dunán rendezett meg és amelynek címszereplője is volt egyben. A látványos esemény, amely az eredeti nagyságában megépített Santa Marián játszódott, még a filmhíradó szerkesztőinek figyelmét is felkeltette, amiben nyilvánvaló szerepe volt a művet jegyző Horthy-barát politikusnak. A darab egyébként nagy sikert aratott s maga a királyi herceg is lelkesen tapsolt a kitűnő előadáshoz. Tiszteletére az előadás után százterítékes társasvacsorát rendezett a város, amelynek sikerét úgy megirigyelték másutt, hogy a Columbust aztán hajóval és társulattal együtt utaztatták országszerte. Így került később Győrbe a Rábára és a Margitszigetnél a Dunára.

Itt és ekkor, baján rendezte meg élete első passiójátékát, Hofmannsthal Jedermannját, amelynek később életbevágóan fontos szerepe lett művészi pályafutása során. Mindezek mellett itt sem maradtak el a klasszikus darabok. A Fausthoz kifejlesztette, az úgynevezett kombinált színpadot mely pillanatok alatt variálható volt, így a két felvonásos darab 21 képben jelent meg a színpadon. Hasonló színpadtechnikai bravúrral valósította meg Dosztojevszkij Bűn és bűnhődését, amelyet a pécsi Nemzeti Színház művészeivel adott elő. 1936-ban visszatér a fővárosba és a következő évadban a Bethlen téri Színház színésze és rendezője lesz. Újra játssza a IV. Henriket, mely életművében kiemelkedő szerepet foglal el. Emellett megrendezi Molnár Ferenc A doktor úr című darabját, melyben Sárkány doktor szerepét is megformálja. Pesten is sikere van, olykor a rádióban is szerepel. A következő, 1937/38-as évadra ismét vidékre, ezúttal Miskolcra szerződik, ahol ismét színész-főrendező lesz. Itt találkozik második feleségével, Zimonyi Mártával, aki ekkor aratja éppen első komolyabb sikereit.

Márta a kevésbé hangzatos Zeemann vezetéknéven került be a csepeli anyakönyvbe éppen 100 esztendővel ezelőtt, 1916. április 12-én. Édesapja szűcsmester volt, aki iparosként 50 embert foglalkoztatott csepeli üzemében. A kis Mártára a helyi templomi kórusban figyelt fel a kántor, aki elvitte végül László Géza énektanárhoz. Ide járt hat éven át a kis növendék, hogy vágyai teljesüljenek és operaénekesnő lehessen. Színészetet soha sem tanult, mégis sikere volt a csepeli kultúrházban, amikor 17 éves korában Iluskát énekelte a János vitézben. Nem is volt kérdés számára, hogy iskoláinak befejezése után ezen a pályán marad. 1936-ban egy alkalmi társulattal járta a világot és Európa nagyvárosain kívül, eljutottak egészen Tripolisig. Hazatérve 1937-ben Miskolcra szerződött és a Csodatükör című darabban debütált, melyet Szentiványi rendezett és szereplői között volt a fiatal Szendrő József és Rajz János is. Sikere olyan hangos volt, hogy még ebben az évadban további 45 vezető énekes szerepet játszott ugyanitt. A színészmesterséget Béla tanította neki a próbákon és szabadidejükben, amiből elég kevés volt mindkettőjüknek. Gyakran együtt is játszottak különböző darabokban, sőt több országosan ismert nagy színésszel is, akiket Szentiványi hívott a fővárosból. Babay József mesejátékát egyébként a következő évben Budapestre a Rádióba is felhozták, és bár a hangjáték készültekor forgatott filmriportban Zimonyi nem szólal meg, de a kép bal szélén látható, hogy ott van és ő játssza a főszerepet.

A miskolci évad után feljöttek Budapestre. Béla a Városi Színház tagja lett, míg Mártának nem volt szerződése, így jobb híján hazament szüleihez Csepelre, ám nem sokáig maradt tétlen. A Felvidék visszacsatolásának örömére a Városi Színház 1938. november 15-én megtartotta a Felvidéki Színészek Estjét, melyen felvidéki művészek és pesti színészek együtt léptek színpadra. Béla, mint rendező Mártát kérte fel Babay József Megváltás című darabjának egyik szerepére, amelyben felfigyelt rá a színház direktora és másnapra behívta próbaéneklésre. Rögtön főszerepet kapott és a következő év legelején elkezdte fővárosi karrierjét Huszka Jenő Erzsébet című darabjának női főszerepében. „Ez a kislány 48 óra alatt befutott, igazi sztár lett, a közönség és kritikusok is róla beszélnek, egyszerre mindenki megtanulta a nevét“ – írják róla a kritikusok, akik a nagy énekes-színésznői utánpótlást látják benne.  A premier másnapján Márta így nyilatkozik: „csak az anyám jött el megnézni a színházba, az apám és a bátyám a rádióban hallgatták az élő közvetítést, gondolták, ha megbukok és kifütyülnek, ahhoz nem akarnak asszisztálni.  Hallották a tapsot, de még így is félve fogadtak, mikor az éjjel egyórási autóbusszal hazaértem.”  A Petőfi-versre írt "Szeptember végén"-t minden este megismételtette a közönség a „rúzsnélküli primadonnával“. Ezt a jelzőt az újságírók ragasztották Zimonyira, aki olyan szerény volt, hogy a maga készítette ruháiban villamossal érkezett a színházba és az előadások után is autóbusszal ment haza Csepelre a szüleihez.

Hamarosan fel is röppent a hír, hogy filmet írnak a számára, melyben Blaha Lujzát kell majd életre keltenie. Hívják az éppen készülő Toprini nász című produkcióba is, de a filmezés még várat magára. A rádióban viszont egyre gyakrabban hallható, különböző élő adások, dalestek és zenei műsorok állandó vendégeként. Szentiványi ezalatt a Jakabffy-féle operett társulattal járja az országot. Egy idő után Márta is csatlakozik a vándortársulathoz és nagy sikerrel lép fel a Csárdáskirálynő, a Három a kislány, az Erzsébet és a Leányvásár vezető szerepeiben. 1940-ben az ifjú primadonna ismét a Magyar Színház színpadán áll, Fedák Sárival hangos sikereteket aratnak a Tokaji aszú, majd a Gyergyói bál című operettekben. Az 1940/41-es évadban már Szentiványi is a Magyar Színház tagja, kapcsolatuk egyre komolyabbá válik, amit a férfi Salgó Ilonától való válása is jelez.

1941-ben, egy este a Vígszínházban épp a Féltékenység című előadást nézik, amikor a szünetben odahívja őket Deésy Alfréd filmrendező és átadja Mártának, Szigligeti Ede A cigány című népszínműve alapján írt forgatókönyvét, hogy másnapra olvassa el és nyilatkozzon: vállalja-e a főszerepet. Zimonyi igent mond és nem sokkal később megjelenik a Magyar Filmiroda műtermében, ahol ugyan csinálnak vele próbafelvételt, de meg sem várják, amíg lefut a szalag hívógépen, mert Deésy döntött: ő játssza a női főszerepet. Két nap alatt leforgatják a belső jeleneteket, majd külső helyszínekre mennek: Visegrádra, Acsára, Tata-Tóvárosra. Az 1941. november 25-én bemutatott film, a gyártó-forgalmazó Kárpát cég számára a legnagyobb kasszasikert jelenti.  Zimonyi mellett a vásznon nem kisebb színészek tűnnek fel, mint Rózsahegyi Kálmán, Pataky Jenő, és a pályakezdő Gábor Miklós, aki a testvérét alakítja. Béla is sokszor jelen van a forgatáson és hamar összebarátkozik a stábbal, aki együtt örül velük, amikor a felvételek idején, augusztus elsején összeházasodnak. A templomi szertartást másnap a Jáki kápolnában, a lagzit a Gundelnél tartják.

Béla is rákap a filmezésre, néhány kisebb szerepet kap a Filmirodában készülő produkciókban, de energiáját és figyelmét ekkor is inkább a színház köti le. 1941 és 43 között a művészpár estéről-estére az Új Magyar Színházban Csortos Gyulával, Simor Erzsivel, Turay Idával, Bilicsi Tivadarral játszik egy színpadon, de fellépnek másutt is, ahol operetteket tűznek műsorra. Márta a Boronkay lányok és a Vén diófa című darabokban arat sikereket, Béla pedig a Fővárosi Operettszínház németellenes operettje, a Mária főhadnagy Görgeyjeként. Fővárosi elfoglaltságai mellett újra megjelenik vidéken is, ahol szabadtéri előadásokat rendez. Zomborban a főtéren színpadra állítja Herczeg Ferenc Bizáncát, melynek háttere maga a városháza. Hamarosan viszi feleségét is, annak sikerdarabjaival együtt a Három a kislánnyal, a Dankó Pistával, a Sybillel és a Dérynével, amelynek címszerepét is ő játssza. A következő évben is hívják őket és ők el is jönnek. Fennmaradt az elszámolásuk erről az előadásról, amely a Dalol a Bácska címet viselte, és ami a mai, államilag dotált színházi korszakban különösen tanulságos: a hétezer pengős produkción kereken ezer pengőt kereső Szentiványi ugyanis a teljes összeget azonnal átutalja a kibombázottak számára.

Az 1943/44-es évadra Győrbe szerződnek, ahol Béla ismét főrendező és színész lesz. Ekkor ünnepli 25 éves színészi jubileumát, de más családi öröm elé is néznek: 1944. május 1-én megszületik kislányuk, Márta. Ekkor a sikerek és a családi boldogság csúcsán történik valami. Egy budapesti lap ismeretlen újságírója, cikket ír arról, hogy Szentiványi Győrben lehurrogják, kifütyülik. Ez nem igaz ugyan, de a győri társulat igazgatója félelmében meneszti az ismert színész-rendezőt. A rémhír terjed, szerződést, felkérést senkitől sem kapnak, igaz vége az évadnak, épp nyári szünet van. Arról is híradás jelenik meg, hogy a Színészkamara felfüggeszti hat hónapra mindenfajta művészi tevékenységét, igaz, belső ügyre hivatkozva az okot nem nevezik meg. Szentiványi, értékesebb könyveinek eladásából próbálja eltartani feleségét és kislányát, akikről Márta időközben kibombázott szülei gondoskodnak valahol Csepelen. Az ostromot az egész család Budapesten a Thököly úton egy bérház pincéjében vészeli át, ahol akkor éppen élnek.

Az ostrom után egy darabig úgy tűnt, nagyjából ott folytathatják, ahol néhány hónappal korábban abbahagyták, csak a gázsi változott, mert hol szalonnában, hol tojásban fizetnek. Béla sokat jár Kelebiára, hol a Szocdem párt, hol a MADISZ, hol az Iparos Szakszervezet felkérésének tesz eleget, majd ez is elmarad. Nem sokkal később az Igazolóbizottság bűnösnek találja múltbeli szerepvállalása miatt és egy év eltiltásra ítéli, ami azonban élete végéig tart. A szőnyeg szélére került ekkor, mindenféle vádakkal illették. Kollégái közül voltak, akik ellene vallottak egy-egy régi sérelem miatt, antiszemitának bélyegezték, annak ellenére, hogy első felesége zsidó volt. Az új rendszer azonban inkább félt tőle és nemigen tudott mit kezdeni a szókimondó, őszinte emberrel, így jobbnak láttak eltávolítani a pályáról. Márta ugyan megkapta működési engedélyét, de ezzel csak cirkuszban, kabarékban és esztrád műsorokban léphetett fel, ám egy-két alkalom után már ide sem hívták. Bélával 1948-ig még vidéken próbálkozhattak kisebb-nagyobb vidám jelenetekkel, versszavalatokkal, vagy operett-keresztmetszetekkel, amelyekre olyan deklasszált fővárosi partnereket vittek magukkal, mint vitéz Hajmássy Lajos, vagy Vargha Imre, a rádióból eltávolított nótaénekes, illetve a régi magyar filmek állandó epizodistája, Lontay István. Rajtuk kívül a többi szerepet helyi amatőrök alakították, nyilván a községnek így érte meg az olcsón kivitelezett előadás. Sokszor a helyszín maga is megalázó volt, Jánoshalmán például a Gyümölcstermelők Egyesületének termében kellett játszaniuk. Ráadásul művészpartnereik olykor csak tetézték amúgy is nehéz helyzetüket. Baján például, ahol megkülönböztetett szeretettel fogadták Szentiványit, mint városuk régi kedvencét, az est házigazdája, Újházy György olyan irredenta konferansszal égette a társulatot, hogy még a helyi újság is fejcsóválva írt az értelmezhetetlen eseményről.

Ezek után érthető, hogy mindent be kellett vetniük a visszatérés reményében, még az igazoló nyilatkozatoktól sem rettentek vissza. Andai Ernő zeneszerző például ezt írta Béláról: „Kívánságodra készséggel igazolom - mint 24 éves barát és kolléga - hogy úgy a színháznál, mint a magánéletben komoly, rendes, minden politikai tevékenységtől tartózkodó művészembernek ismerlek, aki soha semmiféle jelszó kedvéért nem áldozta fel művészi és csakis művészi törekvéseit. Legjobb tudomásom szerint bizonyítom, hogy nincs akadálya további működésednek a legszigorúbb megítélés szerint sem.” Mindez azonban hiábavaló szónak bizonyult akkoriban. Régi jó barátjuk, a korábban illegális kommunista Baló Elemér is adott ilyen nyilatkozatot, sőt kapcsolatain keresztül próbált is segíteni rajtuk, azonban az ő igyekezete is kevésnek bizonyult. Végül egy másik bizalmas barátjuk, Tiszay Andor súgta meg a nagy titkot: ha Márta elválik a férjétől, számára szabad az út a színpad felé, de Béla soha nem léphet többé színpadra. Márta nem élt a lehetőséggel.

Béla egy darabig alkalmi munkákból élt. Egyszerű jegesember volt egy jégipari vállalatnál, majd a hidegebb idő beálltával bútoraik eladogatásából próbált pénzt előteremteni. Nem tudtak színház nélkül élni, ezért olyan megoldást kellett keresniük, amibe nem volt beleszólása a hatóságoknak. Elővették Béla egyik régi sikerszámát, Hofmannsthal Jedermann című drámáját, amit vidéki gyülekezetekkel összefogva misztériumjátékká írtak át és az Akárki bűnhődése címet adták neki. Ezt adták elő aztán Soroksáron, Vecsésen, Lajosmizsén és több tucat településen a templomok előtti tereken a falvak népének statisztálásával, és az összegyűjtött adományokból éltek. A darabot ő rendezte és a főszerepet is ő alakította, felesége játszotta a Hit szerepét. Rajtuk kívül még egy hivatásos, félreállított színész, Bacsányi Paula játszott a darabban, amelynek minden többi szerepét a falubeli hívek alakították.

Thököly úti lakásukba ezalatt társbérlőket költöztettek, akiknek kiutalták a fürdőt és két szobát. Szentiványiéknak egy szoba és a konyha maradt. Márta eközben tovább próbálkozott színházaknál, rádióban, de még kórusoknál is, azonban sosem jutott tovább a megalázó próbaénekléseknél. Végül az Állami Pénzverőben helyezkedtek el, Márta bizsukat készített, gyöngyöt fűzött, Béla pedig haló porában is hálás volt édesapjának, aki kikényszerítette belőle annak idején az iparművészeti diplomát: különböző dísztárgyakat tervezett, hamutartókat, cigarettásdobozokat, órákat, kávéskészleteket rajzolt naphosszat. Komédiásvérük azonban itt sem vált vízzé, a munkások közreműködésével csakhamar műkedvelő előadásokat tartottak, amelynek keretében klasszikus darabokat adtak elő. Béla innen ment nyugdíjba, Mártát pedig 1955-ben egy leépítés alkalmával elbocsátották. Ekkor ismét nekiállt levelezni a szereposztó potentátokkal, de csak ilyen válaszokra méltatták: „igazgató elvtárs megbízásából közlöm, hogy az Ön személyét színházunk előjegyzésbe vette, amennyiben esetleg sor kerülne fellépésére, úgy értesítjük.”

Huszka Jenőn keresztül ekkor váratlanul felkeresi Fábri Éva televíziós szerkesztő, akinek gyermekkori élményként él emlékezetében a színésznő és fényes sikerei. Sokat lobbizott Márta visszatérésének érdekében és végül fáradozásait siker koronázta. Már úgy tűnt, Márta ismét visszatérhet a színpadra, amikor kitapintott a testén egy daganatot. Azonnal operálni kellett és az utókezelések is sokáig tartottak, ezért a fellépést el kellett halasztani. Az igazi tragédia azonban csak akkor következett, amikor kiderült, hogy a sugárkezelés miatt örökre elvesztette énekhangját. Az orvosok 2 évet jósoltak neki.

Béla, tevékeny szervező lévén, a nyugdíjba vonulása után képtelen volt otthon ülni. Templomoknál házalt grafikáival, többnyire sikertelenül. Volt, hogy csak úgy, felszállt a villamosra és végigment a teljes vonalon oda-vissza és bámult ki az ablakon. Eseménytelen egyhangúságban peregtek a hónapok, amikor egyszer elhatározta, hogy hatalmas albumokba ragasztja kettejük művészi pályafutásának emlékeit, dokumentumait. Aztán egy napon, 1959. október 7-én meghalt 64 éves korában.

Márta ezalatt a Csepeli Vas és Fémműveknél dolgozott bérszámfejtőként. Egy alkalommal ismét megkereste őt Búzáné Fábri Éva, aki titkárnőt keresett a Televíziónál. Itt dolgozott Béla halála után egy újabb létszámleépítésig, majd ismét megalázó segédmunka következett: 1965-től az Iparművészeti Vállalat zsűri termében ő rakosgatta ki a tárgyakat a zsűri elé elbírálásra. Öt évvel később ismét fellobbant a rák testében és hosszú szenvedés után, 1972. június 6-án meghalt. Mindössze 56 évet élt.

Lányuknak sosem beszéltek múltbéli sikereikről, túlságosan fájt nekik, hogy erőszakkal eltávolították őket eredeti hivatásuktól. Ha a kis Márti kérte, mégis meséljenek neki, mindig csak azt mondták: rég volt, elmúlt... Márta sokáig A cigány filmváltozatát sem láthatta, mert a tévé nem vetítette és a család is úgy tudta, hogy elvesztek a kópiák. Csak jóval Zimonyi halála után tudta meg, hogy mégis megvan a film és akkor nézhette meg először az elnyűtt kópiát.

Zimonyi Márta és Szentiványi Béla élettörténetét, szakmai pályafutását csak az említett négy emlékalbumból tudtam rekonstruálni. A megható fényképek, régi újságcikkek, plakátok, és szórólapok kronológiai gyűjteménye ma már az Országos Színháztörténeti Múzeum becses darabjai. Márta az intézménynek ajándékozta őket, hogy mások is megismerhessék belőle szülei sikereit és szomorú élettörténetét. A háború utáni éveikről Márta mesélt részletesen, köszönet illeti őt ezért az őszinte megemlékezésért. Őt egyébként szülei zongorázni taníttatták, bízva a művészet öröklétében. Férjhez ment, két fia született és a mai napig zeneiskolában zongorát tanít. Tőle tanulom én is a zeneművészetet.

Dósa István