Aki szereti a mozit és a lélegzetelállító százéves csodamasinákat, az síelésből jövet-menet ugorjon be Bécs belvárosába és nézze meg az osztrák Filmarchívum egészen elképesztő kiállítását, ami a megmozdított kép története előtt tiszteleg, egészen a filmszalag megjelenésének pillanatáig. Az archívum másfél éve felújított mozijában, ami a Kärtner Strasse egyik mellékutcájában, a Johannesgasse 4. szám alatt található, egyszerre három szinten mutatják be a döbbenetesen gazdag anyagot, amit a világ több országából gyűjtöttek össze erre az alkalomra. A kiállítás ingyenes, ügyelni csak a nyitva tartásra kell, mert hétköznap csak délután kettőtől, hétvégén viszont már 11-től látogatható az intézmény. És ami a legfontosabb: már csak márciusban!
A Monarchia legszebb éveiben emelt színházépületet amúgy is érdemes közelebbről szemügyre venni, mivel ezt a pincétől a padlásig példamutató alázattal újította fel és vette birtokba a Filmarchiv Austria. Az egykori METRO mozi méltó az új nevére, mivel valóban Kinokulturhaus az az intézmény, amit működtetnek benne. Négy szinten két moziterembe lehet menni, de ez a két terem két külön világ is: egy eredeti, régi bordó bársonyos klasszikus filmszínház, egy emelettel feljebb pedig egy multiplex, ezüstvászonnal, ahol épp mostanában korai 3D-filmekből tartanak retrospektívet. Az emeletei mozigépház a hátsó üvegfalával olyan, mint egy látványpékség, ahol pontosan nyomon követhető a moziüzemeltetés klasszikus formája hatalmas 35-ös gépekkel, tekercselővel és persze a mozigépésszel. Az előtérben, ahol a belsőépítészeti alázat keretében meghagyták a régi, még Schillingben kiírt árakat a pénztár fölötti táblán, jól megfér egymás mellett a neobarokk és a posztmodern stílus. A levegőben lógó kasszapult mögött derűs fiatalok szolgálnak ki és pontos tájékoztatást adnak az intézmény által kiadott tengernyi, a helyszínen is megvásárolható monográfiáiról és filmjeiről. Az osztrák filmarchívum nem csak a filmhíradóit jelentette meg DVD-ken, de olyan válogatások tucatjai is megvásárolhatók ott, amelyeken az ország egyes kisebb vagy nagyobb területi egységeinek archív képsorait válogatták és gyűjtötték össze.
De térjünk vissza a Kinomagie (Mozimágia) című kiállításra, amely alcímében nagyon találóan utal a filmtörténet előtti időkre. A kiállított anyag némiképpen kronológiában mutatja be ezt a több száz évet felölelő időszakot, térben viszont meglehetősen nagy ugrásokat tesz, mivel csaknem az egész glóbuszról találhatók itt elmés játékok, kísérletező elmék gépszülöttei. Maguk a kiállított tárgyak is nagyon sokfajták, mivel a festményektől a papírjátékokon át az optikai berendezésekig rengeteg minden megtalálható itt. Még a magát filmtörténetileg tájékozottnak képzelő ember is az egyik ámulatból a másikba esik ezeknek az egyenként is felbecsülhetetlen értéket képviselő műtárgyaknak a láttán. Pedig sehol sincs teremőr, aki lepisszegné az embert, valahogy arrafelé nem jut eszükbe az embereknek, hogy ilyesmivel fárasszák a látogatót, jóllehet a látogató sem azért jön, hogy zsebre vágjon egy objektívet, vagy belebabráljon abba, amit nem tett tönkre senki 200 év alatt. Jóllehet, nem is érez késztetést a látogató a nyúlkálásra, mivel minden magától működik, forog, ki- vagy bekapcsol. Igazi fényjátékház, ahol mindent ki lehet próbálni, be lehet kukucskálni, nyilván azzal a kíváncsisággal, amivel tették azt őseink. Ők persze álmukban sem gondolták volna, hogy az, amit akkor áhítattal nézegettek, olyan találmányok sorozatához vezet majd, amely napjainkra behálózza az emberiség egész életét, ha kell sakkban, ha kell izgalomban tartja az egész világot, ugyanakkor elfér a zsebünkben és arra is jó, hogy rögzítsünk és megosszunk vele olyan élményeket, mint amilyen ez a kiállítás.
Rögtön elsőnek egy 19. századi fényjátékon alapuló trükk: a Wagner operahősnőnek is beillő hölgy magát nézegeti a tükörben, ám a fény beesési szögét megváltoztatva váratlanul tündér jelenik meg a tükörben.
Ennek az 1810 körül készített térhatású játéknak a neve Karnevál, és segítségével a palota kivilágított ablakán át bekukkanthatunk a fényes ünnepségre. Hosszan elnyúló termet lát a szemlélő és némi mozgást, amelyet a szokatlan perspektíva és a 8-10 egymás mögött elhelyezkedő síkréteg egymáshoz való viszonya és mozgása kelt az emberben.
Ez a frontfényt és ellenfényt cserélgető játék nagyon népszerű lehetett az elmúlt évszázadokban, mert rengeteg variációját lehet látni a kiállításon. Alapvető technikai trükkje a papírlyukasztás, de fontos szerepe van a papírok rétegeinek, vastagságának és színezésének is. Azon azonban érdemes elgondolkodni, hogy annak idején vajon miként oldották meg a világítás cseréjét pusztán gyertyafénnyel.
Íme az előzőnek egy némiképpen hasonló változata, amin már nem rajz, hanem perforált fénykép kelti életre a Vezúv kitörését.
A csodakerék viszonylag ismert és kis kézügyességgel ma is könnyen elkészíthető. Ezek azonban eredeti korongok és a valóságban sokkal jobban működnek, mint telefonkamerán keresztül.
Laterna Magicának, vagyis Bűvös Lámpának hívják ezt a hatalmas két lencsés monstrumot, ami viccesen válogatott, rendszerint valamilyen szempontból ellentétes tartalmú képpárokat tud egymásra vetíteni. Itt ugyanazt a házat látjuk éjszaka és nappal.
Ennek a szemből nézve tökéletes térhatást nyújtó képnek is az egymás mögött elhelyezett síklemezek biztosítják a mélységet. Nem kis műgonddal készülhetett ez a kisebb szekrény méretű nézőke, de az is pihent elme lehetett, aki kigondolta és elbíbelődött vele a 19. század végén.
Szándékosan maradt a végére ez a hirdetőoszlop-méretű forgó háló, aminek lényege csak egészen közelről derül ki. Kétméteres spirálban mutatja be, amint egy férfi egy lépcsőn felfelé haladva felöltözik és kilép a semmibe. Nem csak azért került ide, mert ez talán a legszuggesztívebb, de azért is, mert ez egy modern installációs kiegészítése ennek a hatalmas és gazdag kiállításnak, amellyel a ma embere tiszteleg a hőskorszak kísérletező kedve előtt.
